After midnight ~befejezett

Chapter 9.

~~~~~~~~~

Írói megjegyzés: Lesz egy bizonyos rész, ahol egy zenét említek fel. Ha bekapcsolnád az adott rész elolvasása közben, vagy csak meghallgatnád előtte, kimondhatatlanul hálás lennék, így Te is tökéletesen átéreznéd a helyzetet. Előre is köszönöm annak, aki megtetszi. Jó olvasást♥

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Csókolózunk.

Mi most tényleg csókolózunk. Én. Tyler Mendez-zel. És bassza meg, de rohadt jól esik! Élvezem. És azt hiszem már tisztán gondolkozok. Létezik, hogy egy csóktól-nem mellesleg egy csóktól, ami Tyler Mendez-től származik-teljesen kijózanodjak? Pedig az általam elolvasott rengeteg, tényleg rengeteg könyvben mindig a "csók részegítő hatásáról" olvastam, arról, hogy józanítana, sosem hallottam még. Viszont ha azt nézzük, hogy per pillanat elveszek Tyler Mendez ölelésében és szájában, már ezen sem lepődnék meg. 

Csókolózunk. 

Nem tudom mennyi ideje faljuk már egymást, mikor levegő hiányában kénytelen vagyok magamtól eltolni Tylert.

Én most komolyan Tyler Mendez-zel smároltam. Jesszusom, ez hogy jutott az eszembe?! Miért engedtem?! Hogy történhetett meg?! Nem hiszem el. 

Kipirult arcal és nagy levegőket véve körbenézek. Sid, Carlos és Jenny tátott szájjal merednek még mindig ránk. Barátnőm szája, amolyan tudtam-hogy-később-még-hálás-leszel-érte mosolyra húzódik. Próbálom felvenni az inkább-utállak-érte tekintetemet és mélyen belenézek Jennifer szemébe.

-Shan-érinti meg Tyler a vállamat. Automatikusan elrántom és szuper sebességgel pattanok fel a földről, valami kiutat keresve. 

A hátsó ajtó felé rohanok, arra, amerre Jen hányta össze magát. Nem nagyon érdekel. Kilököm magam előtt a nagy vasajtókat és mintha csak a vízről érnék a felszínre egy hosszú búvárkodás után, úgy szippantom be a friss, hűvös levegőt. Jól esik egy kicsit egyedül lenni a sötétben, akármennyire is nem mondható kellemesen melegnek az időjárás. Behunyom a szemeimet és újra lejátszódnak előttem az előbb történtek. Rossz szokásom, de folyton örlődök a múlton. Dehát ezért hívjúk múltnak, nem? Már megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Mindig próbálom megértetni ezt önmagammal is, több-kevesebb (főleg az utóbbi) sikerrel. Inkább kinyitom a szemeimet, addig sem látom magam előtt Tylert. A hosszú szempilláit, a tengerkék szemeit, a fekete haját... 

Ah, utálom ezt az érzést. Miért nem tudom egyszerűen csak felfogni, hogy megcsókoltuk egymást. Üvegeztünk. Ez teljesen várható volt. Számíthattam volna rá. Smároltunk, kész. Smároltunk egy jót. Egy nagyon jót. 

Szuper, megint itt járok. Rendben, szedjük elő pszchiológiai tudásom. Meg kell keresnem a zavarodottságom forrását. Tyler az, abban biztos vagyok. Fáj, fáj még csak gondolni is rá, de basszus, megtettszett. Normális ez? Alig ismerem kábé három órája-ami nemigaz, mert már vagy négy éve, de három órája kezdtünk el rendesen beszélgetni-, de asszem megkedveltem. Baszki. 

-Helló-összerezzenek. Nem hallottam, hogy bárki is kijött volna.-Bocs, ha megijesztettelek. Én csak... mivel zokniban rohantál ki, idehoztam neked a cipőd.

-Kössz, Tyler-kiveszem kezéből a bakacsaimat és az udvar egyik közeli padjához sétálok. Csak most tűnik fel, hogy tényleg kijöttem zokniban. Még jó, hogy nem a leggázabb, lila, pónis zoknimban jöttem. Leülök a padra és a cipőm fűzőjével kezdek el szarakodni.