After midnight ~befejezett

Chapter 7.

-Shannon?!-ismétli meg a fiú újra a nevemet. Pislogok párat, mert a nagy csodálkozásomban behomályosodott a szemem. Miért pont ő? Azt hittem, hogy sikerült végleg kitörölnöm az életemből. Hát nem. Itt áll újra előttem a maga mélybarna szemeivel, tejföl szőke hajával, magas, izmos termetével. Pont ugyan úgy néz ki, mint mikor belé szerettem. 

-Mit keresel itt?-kérdezem Briantől, miután feléledek a csodálkozásomból. 

-Annál az étteremnél dolgozok, ami biztosítja az ellátást ma estére.-bólintok egyet, jelezvén, hogy hallom és meg is értettem, amit mondott. Egyik lábamról a másikra billenek. Sosem szerettem egy helyben állni, de most ez az érzés a sokszorosára nőtte ki magát. Nagyot nyelek, felnézek Brianre és magamban úgy döntök, hogy inkább mégsem tőle kérek a részeg barátnőmnek kaját. 

-Hát akkor szia.-intek egy aprót és lehajtott fejjel indulok el Brian mellett, hogy keressek egy olyan valakit, akivel nem esik nehezemre szóba állni.

-Várj!-nyúl  kezem után az exem és szorosan megszorítja a csuklómat.

-Nem mész te sehova!

Megint ivott. Biztos vagyok benne, hogy ivott. Csak úgy bűzlik a piaszagtól. Behunyom egy pillanatra a szemeimet és próbálok lenyugodni. Nem mintha egy ilyen helyzetben bárki is megtudná ezt tenni. Nekem sem kell megtennem. Rántok egyet a Brian által szorongatott karomon, de erre ő csak még jobban rámarkol.  

Nem sírok. Nem szólok, hogy fáj. Nem vagyok ideges. Nem hozom fel, hogy részeg. Nem mondom meg neki, hogy látom a könyökhajlatában lévő szúrások helyét és a véraláfutásokat. Csak fáradt vagyok. Nem akarom már ezt tovább csinálni. Elegem van. 

-Engedj el Brian.-mondom tagoltan és nyugodtan ki a szavakat. Talán ez volt a hatásos, talán csak elfáradt már Brian keze a szorítástól, de elenged. Nagy széllel és hatalmas ricsajjal kitörtet a szobából. Zár kattanást hallok a bejárati ajtó felől, majd Brian ismét dübörgő lépteit.

-Nem mész te sehova.-ismétli, s barna szemeivel szúrósan rám néz. Már-már mintha belém látna. Azt pedig nem kéne. Akkor tudná, mi fog következni.-Ülj le!-utasít.

Szót fogadok neki és leülök az egyik fotelba. Igyekszem nem merevnek és idegesnek tűnni.

Aztán századmásodpercek alatt történik meg minden. Az udvarra vezető hátsó ajtó üvege nagyot csörren és szilánkjai mind éles hangokat adva érkeznek a földre. Felpattanok a fotelből és apa karjaiba vetem magamat. Mögötte egyenruhába öltözött emberek vágtatnak be a kitörött ajtón. Apát átkarolva végre biztonságban érzem magam. Szemeimből megindulnak a könnycseppek, a fejemben lévő zúgás miatt, csak apa nyugtató hangját hallom: Minden rendben lesz!-mondja. Megpróbálok hinni neki, és nem foglalkozni a körülöttem lévő dolgokkal. Akaratom ellenére is látom könnyfátylam mögül, ahogy az ideges és értetlen Brian kezeit a magasba tartva vezetik ki a házból.

-Vége van.-simítja meg apa megnyugtatóan hátamat. 

-Már vége van.-hallom Brian hangját.-Elvonóra küldtek, csoportokba jártam, leszoktam...mindenről.

Végre elengedi a kezemet és bűnbánóan, szemlesütve néz rám. Nem nézek a szemébe, nincs hozzá se gusztosom, se erőm, se kedvem.

-Sajnálom.-mondja halkan. Nem tudom mire érti, a mostani szorításra, vagy a sok régebbire. 

Az elején minden rendben volt. Lassan betöltöttem a 16. életévemet. Brian akkor végzős volt itt, mégpedig egy szuperszexi, aranyos, kedves végzős. Egy valamivel volt gond; a tanulmányaival. Állítólag ennek valami gyermekkori trauma volt az oka, sosem beszéltünk róla, mert nem akart. Mindegy is, valami csoda fojtán elkezdtünk beszlgetni, mikor egyszer valamiért mindketten egy buszmegállóban vártunk. Jó volt vele. Aztán apránként beleszerettem. Úgy tűnt, hogy ő is így van ezzel, sőt, kétszer ki is mondta, hogy szeret. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Ezután jöttek a rossz idők. Ő leérettségizett, felvételizett egy fősuliba, de nem vették fel. Az apja megcsalta Brian anyját és elváltak, ezután nem sokkal derült ki, hogy a báttya súlyos beteg. Brian elkezdett inni, aztán már olyan szerekhez is nyúlt, amivel úgy kiütötte magát, hogy a saját édesanyját sem ismerte fel. De én ott maradtam vele. Jobb napjain, mikor észnél volt, átmentem hozzájuk, és csak feküdtünk az ágyon, estleg kint a füvön és bámultunk felfele, vagy egymást néztük összebújva. Ekkor azt hittük, hogy kezd a helyzet javulni, de aztán egy nap Brian ököllel a falba vágott és akkor elindult minden. Viselkedési zavarai támadtak, már nem hallgatott senkire, elvesztette az önkonttroljját, dührohamai lettek. Aztán egy idő után, mikor már engem is elkezdett volna bántalmazni, nem bírtam tovább. Kijött a rendőrség és Briant elvitték. Azóta nem beszéltem vele, nem találkoztam egyik hozzátartozójával sem. Lelkileg én is összeestem, persze egy bizonyos szintig megértettem Brian kirohanásait, de egy idő után már én sem tűrtem. De nekem sem volt egyszerű. Komolyabb problémám nem adódott belőle a helyzetek után, azt leszámítva, hogy vészesen lefogytam és keveset sikerült csak visszahíznom. 

-Szia Brian.-köszöntem el a volt, egyben első szerelmemtől. Ahogy láttam, tényleg úgy nézett ki, mintha újra normális lenne. Egy év... nem is tudom. Hosszú időnek számít ez? Elegendőnek ahhoz, hogy teljesen megújuljon az ember?

Görcsölő gyomorral hagyom ott Briant egy kis étel után kutatva. Szerencsére a "vészhelyzet van" szókapcsolat segítségével hozzájutok pár szem pogácsához, valamint egy ígéretet is teszek, miszerint nem mondom el senkinek a zsákmányszerzésemet. A konyhából kifelemenet megállok az ajtó előtt és rendesen szemügyre veszem a terepet; nem akarok megint összefutni Brian-nel, akár megváltozott, akár nem. Remélem sikerül újra boldogan élnie, de én nem szeretnék ebbe semmilyen formában sem belekevereni. 

-Tessék-dobok oda Tyler-hez egy pogácsát, amit ő ügyesen el is kap. Az éppen fejét fogó, szédelgő Jennifer szájába nyomja az egyik kisebb darabot, aki először fel sem fogja mi történik, aztán boldogan csócsálja el a péksüteményt.

-Veled meg mi a fene történt?-néz rám Tyler.-Tök sápadt vagy...

-Semmi-mondom egy kis szünet után és én is beleharapok egy szem pogácsába.-Semmi bajom.

-Srácok, örök hála!-kel fel szépen lassan a székről Jennifer.-Nem tudom mit csináltatok velem, de fejfájáson kívül, már semmi bajom-Jen odalép hozzám és megölel. Eltolom magmatól.

-Hányás szagod van.-jelentem ki a valószínűt elfintorodva. Tyler jóízűen felröhög a szenvedésemen, mire Jen csak pimasz szemekkel ránéz és azt mondja;

-Tudom kihez forduljak legközelebb, ha netán újra megtörténne!-kacsint Jenny.

-Nem! Nem! Kizárt, hogy ezt mégegyszer végigcsináljam! -tiltakozik rögtön Tyler. Erre én nevetek fel.

-Akkor most szerzek egy fájdalomcsillapítót, aztán játszunk-jelenti ki teljesen természetesen Jen. Tylerrel egymásra nézünk, ugyan olyan értetlen fejjel. -Üvegezni fogunk-pontosít Jennifer, mintha mi lennénk a hülyék, amiért nem értjük, miről van szó. Kösz, Jen, tényleg kössz a lekezelő hangnemet. 

Tudom, hogy nem jó ötlet. Tudom, hogy ezekből a játékokból senki sem jön ki győztesen. Igen, biztos vagyok benne, főleg, mikor visszaemlékezem az általános iskolás osztálykiránduláson lévő, éjfél után a teraszon ülős, busz hátuljában összekuporodós, tábortűznél baszakodós felelsz vagy merszekre. Mindenki tudta, hogy ha felelsz, akkor ki a legjobb csaj, pasi az osztályban és hasonlók az abszolút favoritok, a merésnél, ha volt csajod/pasid; csókold meg, ha nincs, akkor a kiszemelt áldozattal kell valami olyat csinálnod, ami miatt tiltakozol, újrapörgetést követelsz, fenyársalod a szalonnás nyársaddal a zsenit, aki ezt kitalálta (ráadásul a köcsög a legjobb haverod), de közben belülről hálát adsz az Égnek, hogy nem az osztály leggázabb tagjával kell bármit is csinálnod. 

Tehát igen, biztos vagyok benne, hogy nem lenne jó ötlet belemennem. De most az egyszer engedek a csábításnak és belemegyek a dologba. Így mikor Jen visszatér-már ugrálva-félve, de annál nagyobb kalandvággyal ülök le a kis körünkbe, amelyet Jen, Tyler, én, Sid és az éppen viszaérkezett Carlos és Amber alakít.

Érzem, sőt tudom, hogy ezt még nagyon, nagyon meg fogom bánni.