After midnight ~befejezett

Chapter 5.

-Ő az a Tyler?-ismétli nyomatékosabban kérdését Spencer. Felé ugrok, s tenyeremet a szájára tapasztom. Nem akarok ránézni Tylerre. 

-Mi van?-Tyler egyre zavarodottabbnak látszódik. 

-Semmi-vágom rá.-Gyere Spenc, beszélgessünk valahol máshol. Tyler... Majd beszélünk. Vagy nem.-megragadom Spencer kezét és a tesi terem felé húzom. Szerencsére teljesen üres a terem. Pár nagy, puha matrac-amin néha bukfencezgetünk tesi órán-ki van terítve. Gondolatban elmormolok egy imát, hogy ne ez legyen azoknak felajánlva, akik nem tudnak hazamenni. Kívácsi vagyok hányan tartanak még velem ebbe a szerencsétlen helyzetben. A falhoz tolom az egyik matracot, hogy legyen egy kis háttámlánk is, s lehuppanok rá. Megpaskolom magam mellett a helyet, mire Spencer szájhúzogatva, de végül helyet foglal. Kecsesen ül, mintha bármelyik pillanatban profi fotósok lépnének elő és kapnák le, ahogy régi barátnőjével üldögél egy régi iskola, régi tesitermének a régi matracán. Nem, azok alapján, amit eddig láttam Spencből, biztos, hogy nem hagyná, hogy ilyen helyen fotózzák. Pedig a régi Spencer ilyenkor már biztos, hogy cigánykerekezett és bukfencezett volna, majd miután kifáradt, egyszerűen csak elterülne a földön, mosolyogva, össze-vissza hajjal, kipirult arccal. 

-Szóval?-húzogatja mosolyogva szemöldökét barátnőm. 

-Szóval, mi?

-Mi van veled meg Tylerrel?-Spencer izgatottnak látszik.

-Mi? Semmi.-vágom rá talán a kelleténél hamarabb.

-Persze, persze. Látom mi megy itt, engem meg nem tudsz becsapni. Ismerlek már.

Nem, nem ismersz. Mióta nem találkoztunk rengeteget változtam, talán felnőttem. De te?! Te 180 fokos fordulatot vettél, nagyon rossz irányba. Hol van a régi Spencer? A komolytalan, mindenen nevető, vörös hajú Spencer?!-Kérdezném, de az elmúl évben megtanultam, hogy először gondolkozzak, aztán járjon csak a szám. Nehéz tűrtőztetnem magamat, de sikerül megállnom, hogy bármi olyat mondjak, amiből nehezen jönnék ki, vagy ami még rosszabb; sehogy. Így hát mély levegőt veszek, és azt mondom:

-Tévedsz, nincs semmi közöttem és Tyler között.

A matracból kiáll egy apró, vékonyka kis cérna és azzal kezdek el játszani. Ujjamra tekerem, aztán mikor már látom, hogy elvörösödik, leszedem. Aztán újra előlről. 

-Dehogy nem!-nevet fel Spencer, mire elpattannak az utolsó idegszálaim, rántok egyet a matrac cérnáján, mire az elszakad, ahogy az idegzetem is.

-Nézd Spencer! Már nem az az ember vagyok, aki a legutolsó találkozásunkkor voltam. És ahogy látom, te sem. Változtam. Változtunk. Ez ellen senki sem tehet. 

-Hé hé hé! Nyugi van!-teszi mindkét kezét az enyémre Spencer nyugtatóul.-Csak abból gondoltam, ahogy múltkor beszéltél róla. Akkor még teljesen, hogy is mondjam, oda voltál érte.

Kiveszem kezeimet Spencer kezei alól.

-Először is, sosem voltam oda érte. Tény, hogy volt életemben egy kisebb kicsúszás, amikor teljesen magányos voltam és jó lett volna, ha van valaki mellettem, és akkor éppen Tyler volt a közelemben. De ennél több sosem! Másodszor pedig, hol van a karkötőnk?-nézek fel furcsán Spencerre. Arca zavarodottságot áraszt.

-Öhm...-kezdi-Nem ment a ruhámhoz. Meg nem találom már kábé hat hónapja...-kuncog.

Komolyan azt hiszi, hogy ez nevetséges?! Arcom nyílván mérget áraszhat, mert folytatja:

-Rajtad sincs, úgyhogy ne rinyálj!

-Mi? Nem "rinyálok"!-rajzolok a mai nap folyamán másodszor idézőjeleket ujjaimmal-A mai napig folyamatosan rajtam volt. Érted? Nekem ez jelentette a barátságunkat! Ez kötött össze minket!-kezdek kiabálni, így szinte az egész teremben visszhangzik kiakadásom.