After midnight ~befejezett

Chapter 11.

El sem hiszem, hogy kimondtam. De tényleg, ebből még mi fog kisülni? Tyler arcán kis mosoly jelenik meg, majd komolyra vált, amitől hirtelen megijedek. Mi van, ha ő is csak poénnak gondolta? Ha csak szívatott és tényleg szállás nélkül maradok éjszakára?

-Hölgyem-Tyler a kezemért nyúl. Óriási kő esik le a szívemről, csak abban reménykedem, hogy ő ezt nem hallja. Mosolyogva-azt hiszem- odanyújtom neki, jobb kezemet.-A hintója előállt.

Az éppen nem elfoglalt kezével a nagy semmibe mutat. Megköszüröli a torkát, s folytatja:

-A ló most én leszek, szóval ha nem a hintóban akarsz lenni, akkor nyugodtan meglovagolhatsz-kacsint rám, s lehúz a lépcsőn.

-Mi a...?-nevetek fel hangosan. Íme, Tyler egyik újabb oldala. Volt szerencsém már megismerni az aggódót, a vicceset, az átlagosat, a romatikust, a törődőt és tádá, van egy perverz oldala is. És én egy házban fogok vele aludni. Tuti rossz döntést hoztam. Ennek ellenére nevetek. Hangosan és teljes szívemből.

Csendesen lépkedünk egymás mellett az utca fényei alatt. Lépéseink rendeződnek, így már egyszerre pakoljuk lábainkat előre, felvéve egy kellemes, sétálós tempót. A csönd abszolút nem kínos közöttünk, ami meglepő, mégis úgy érzem muszáj megszólalnom.

-Miért?-Továbbra sem nézek rá, inkább a cipőmet elemzem.

-Hm?

-Miért akarsz velem ennyire...-nem találom a megfelelő szót, ezért azt mondom, ami először eszembe jut-barátkozni?

Tyler nagy levegőt vesz. Elfog a kíváncsiság, az aggodalom és még pár érzelem, amit nem tudok megnevezni.

-Két éve. Két éve volt egy nyáritábor óvodásoknak.-igen, emlékszem rá. Ott voltam nyári közmunkában segítőnek. De Tyler miért tud erről a táborról?

-Én is ott voltam. Persze nem önkéntesen, a szüleim és a tanárok találták ki, hogy mivel tanulási és mgatartási nehézségeim vannak-itt idézőjeleket mutat ujjaival-, amit én csak lustaságnak neveztem, büntetésül elküldtek oda közmunkára. Nem nagyon voltam oda az ötletért, sőt, kifejezetten elleneztem, de végül belementem.-hatásszünetet tart? Vagy befejezte? Mi van ember, mi van?

-Az a kilencedik utáni nyarunk volt, szóval akkor már egy éve osztálytársak voltunk, de csak akkor figyeltem fel rád úgy igazán.

Mi van?!

-És hát, úgy nem tudom. Azóta meg akartalak ismerni rendesen, csak nem volt rá alkalmam.

Nem tudom mit gondoljak. Fogalmam sincs.

-Na és, mire jutottál?-kérdezem kacéran, mostmár Tylerre nézve. Engem néz. Nem mond semmit, csak mélyen a szemembe néz és mosolyog.

-Itt lakok.-mutat a hátam mögé. Szóval?!

Nem tudom, hogy az idő telt el ilyen gyorsan, vagy csak ilyen közel lakik a sulihoz, de ideértünk. Furcsa, kellemetlen érzés fog el. Itt vagyok a házuknál, ott, ahol a szüleivel lakik. Tyler előveszi a kulcsot a zsebéből és kinyitja előttem a kaput. A házból kiárad egy kis fény és emberek beszélgetését is hallani halkan. Ő lép be először a házba. Először sütemény illat csap meg, majd a konyhából érkező zajok felé fordulok. Sokan vannak. Nagyon sokan.

-Tyler-rántom vissza suttogva a sötét előszobába ruhájánál megfogva, aminek következtében én az ajtónak nyomódok, ő pedig rám. Tetszik ez a helyzet-legnagyobb bánatomra-, de most van ennél nagyobb gondom is.

-Vendégeitek vannak?-fejemet a konyha felé billentem, de továbbra sem engedem el Tyler ingjét.

-Elfelejtettem-suttogja, ám olyan közelségben, ahogyan mi állunk, nem hangzik halknak.-De semmi gáz, nyugi!