After midnight ~befejezett

Chapter 4.

-És mi van, ha én nem is igazán akarlak megismerni?-nézek furcsán Tylerre.

-Olyan nincs. Mondom, nem fogod megbánni!-noszogat.

-Miért?-kérdezem fájdalmasan.

-Mit miért?-Ezúttal Tyler néz furán rám.

-Miért akarod ennyire, hogy "megismerjelek"?-rajzolok idézőjeleket ujjaimmal a levegőbe. Biztosra veszem, hogy Tylernek van valami hátsó szándéka. Mindig van neki. Vagyis, nem tudom. Nem ismerem őt. Csak a hallottak alapján ítélem meg. De ha egyszer amiket hallok róla förtelmes dolgok, akkor mégis mit gondoljak?

-Nem szeretem, ha valaki anélkül utál, hogy ismerne, vagy lenne rá oka.-rántja meg hanyagon vállát Tyler. Részben egyet értek vele. Engem sokan kirekesztenek, mert szűkszavúnak és visszahúzódónak látnak. Ez a többségnek azt jelenti, hogy gyenge és mihaszna vagyok. De ez nem igaz. Nem vagyok én olyan jámbor, mint azt sokan gondolják. Ha kell, bármikor meg tudom védeni magamat. De meg kellett tanulnom türtőztetni magamat, mert nem egy bajom és gondom volt ebből kifolyólag, ami nem túl szerencsésen végződött. Sőt!

A csuklómhoz nyúlok, a karkötőmet keresem egy röpke pillanatig, de aztán a hiánya újra eszembe juttatja, hogy volt karkötő-nincs karkatő.

-Ha belemegyek, békén hagysz utánna?-Sóhajtok egy nagyot, s Tylerre nézek. Mintha felcsillani látnám a zafírkék szemeket. Hirtelen kiül a fiú arcára a magabiztosság nehezen nem felismerhető jele.

-Fogadjunk, hogy miután jobban megismersz, úgy megkedvelsz, hogy azt akarod majd, hogy soha ne hagyjalak el!-nevet.

-Na erre befogadok.-nézék összehúzott szemekkel.

-Rendben. Éjfélig megkedveltetlek magammal.-húzza ki magát, s felém nyújtja a kezét.

-És ha nem sikerül?-húzom ki én is magamat. Nem hiszem, hogy sikerülne neki. Egyszerűen nem egy világba tartozunk. 

-Majd meglátjuk. Ne gondolj ennyire előre. Messze van még éjfél.-kacsint majd feláll. Kezét felém nyújtja, elfogadom, s felhúz a földről. Nem engedi el a kezem, mélyen a szemembe néz, amitől már kezdem kényelmetlenül érezni magamat. Szeme még mindig határozottságtól és elszántságtól ragyog, de van mellette még valami. Valami, amitől megijedek. Valami, amitől arra kell gondoljak, hogy ebbe nem kéne belemennem. Kihessegetem ezeket a gondolatokat a fejemből. Mindet. Nem gondolok Tyler furán fénylő szemeire. Lenézek kezünkre; még mindig egymásét szorongatjuk. Erősen megrázom Tyler kezét, jelezve, hogy beleegyezek eszement ötletébe. Mosolyogva rám néz, s visszaráz, majd felnéz a nagy órára. Én is utánna nézek.

-Kilenc óra. Gondolod három óra alatt sikerül...-kérdezem, de Tyler belevág.

-Nyugi, megoldom.-néz pimaszul mosolyogva. Észre sem veszem, csak mikor ismét lenézek, hogy még mindig össze van kulcsolva kezünk. Hirtelen elengedem Tylerét, és tenyeremet nadrágomba törlöm. Nem izzadt, nem koszos, de reflexszerűen jön. 

-Áh, a rohadt életbe!-hallom Amber szitkozódását.  Felkapom a fejem és felé nézek. Egy fekete, bőr kabáttal bajlódik, mert nem bírja felakasztani a vállfára, folyton lecsúszik róla. Odamegyek hozzá. Félreértés ne essék, nem Amberen szeretnék segíteni, pusztán bennem van a maximalizmus, félek, hogy a ruha tulajdonosa panaszt tesz Mr. Switchinsonnál, az meg az én rovásomra is menne. 

-Shannon?-kiáltja mosolyogva a kabátot átadó nő. Egy pillanat alatt előjönnek az emlékek és felismerem.

-Miranda?-gyorsan megkerülöm a pultot és Miranda ölelő karjaiba vetem magam.-Mi újság, hogy vagy?-húzódok el Spencer édesanyjától. Még mikor ők is a városban laktak nagyon jóba lettem vele is, második anyámnak nevezhettem. Hosszú barna haja oldalra van befonva, ő az egyetlen ember akit az este folyamán láttam, aki nincs túlságosan kicicomázva. Egyszerű fekete nadrág van rajta, fehér inggel. Mindig is fiatalosan öltözködött, most is csinosabb, mint bármelyik hosszú, csillogós selyemruhában lévő hölgy a bálon. 

-Én jól vagyok kicsikém, te hogy vagy?-néz rám tökéletes mosolyt villantva Miranda. 

-Hé, anyu, ezt is rakasd már.. Shannon!-tűnik fel Spencer is. Az én, régen látott, legjobb brarátnőm Spencer. A sokktól kokrétan lefagyok, de barátnőm is megáll abban a pózban-félig felnézve  telefonjából-, mint amiben meglátott. Körül belül egyszerre térünk vissza, s ugrunk egymás nyakába. Hihetetlen érzés újra Spencert ölelni, annyira hiányzott már. Szorosan magához húz és én is ezt teszem. Szőkés haja birizgálja arcomat. 

-Klassz a hajad.-mondom neki mikor elhúzódunk egymástól.

-Köszönöm, tudod, kellett a változás.-utal vissza régi, vöröses hajára. Kicsit kevesebb, mint egy éve láttam, de akkor még tűzvörös hajjal és apró szeplőkkel virított. Most világos szőke haja van, kisminkelt arca; a szeplői teljesen eltűntek. Felváltották a hosszú, fekete szempillák, és vörös haja helyett most szája meg ruhája az. Hirtelen görcsbe rándul a gyomrom. Elfog egy furcsa érzés. Mintha nem az én Spencerem állna az orrom előtt. Hangjából és mély barna szemeiből tudom csak, hogy ő ő. Megpróbálom kihessegetni ezeket a gondolatokat a fejemből, de a gyomorgörcs csak nem hagy alább.

-Hiányoztál.-húz újra magához Spenc.

-Nekem is.-suttogom mellkasába. Mindig is magas volt, és bár az utolsó találkozásunk óta én is nőttem pár centit, még mindig sokkal alacsonyabb vagyok nála. Hirtelen észreveszem, hogy különösen nagy magasságát a minimum tíz centis sarkainak köszönheti. Furcsa őt ilyen cipőben látni, régen egyenesen tiltakozott a magassarkúk ellen. A gyomrom ismét görcsöl egyet. 

-Na lányok, én hagylak titeket beszélgetni, majd találozunk Spencer. Oh, és Shannon-hajol közel hozzám és a fülembe súg.-Eléggé megváltozott, adj neki egy esélyt.-zavarodottan, de bíztatóan visszamosolygok Mirandára, azzal otthagy minket. 

-Hogy hogy itt vagy?-szegezem boldogan a kérdést Spencernek. 

-Csak látogatóba jöttünk, de nem sokat maradok, ma már megyünk is vissza. Tudtam, hogy ma lesz a bál, bátyám is idejárt, másrészt valamiből sejtettem, hogy itt leszel. Ki nem hagytam volna az alkalmat a találkozásra!-mondja mosolyogva, de aztán arca szomorúvá válik.-Pláne, hogy idén nyáron elég felejtős a közös nyaralásunk. 

-Mi? Miért?

-Júniustól iskola kezdésig Franciaországban leszek a nagynénimnél. Aztán ha minden jól alakul, lehet, hogy ott is maradok. A nyelvet már három éve tanulom, jól fog jönni egy kis francia környezet, hogy még jobb legyek benne.-neveti el a végét. Én nem nevetek. Nagyon nem. Szomorúságomat lassan, apránként kezdi átvenni a harag.

-És erről nekem mikor akartál szólni? Hetente minimum egyszer beszélünk, egyszer sem jutott eszedbe megemlíteni a dolgot?-higgadtan, de hangomban egy kis dühvel kérdezem, már-már vádlóan Spencert.

-Nem volt még biztos!-kezd mentegetőzni.

-Hé Shan, találtam még pár gyöngyöt a karkötődből-lépked felém Tyler, mikor meglátja, hogy valakivel beszélgetek.-Ó, helló-int Spenc felé.

-Az a barátság karkötőnk egyik darabja?-nézi meg közelebbről Spencer. Hangja nem tűnik túl boldognak. 

-Tőle van a karkötő?-néz rám Tyler.

-Figyelj Tyler, ezt az ismerkedés dolgot elhalaszthanánk?-kérdezem tőle ügyet sem vetve az ő kérdésére, vagy Spencer szúrós tekintetére. Barátnőm kiveszi Tyler kezéből a megtalált gyöngyket. Az egyik a medál, ami egy S betűt formáz. Mivel minkettőnk neve S-sel kezdődik, így ez volt a mi közös jelünk.

-Várj, ő Tyler?-néz fel most már csillogó szemekkel Spenc. 

-Ő honnan tudja, hogy én ki vagyok?-szegezi nekem a kérdést Tyler.

Érzem, ahogy arcomat elborítja a pír és a forróság. Nem akarok mást csinálni, csak lesüllyedni a föld alá, de mindenek előtt, elküldeni Tylert a fenébe.