Rain

Prológus

– Ma is esni fog – jelentettem ki egyhangúan a tiszta, kék égre nézve, kezemmel eltakarva a nap sugarait.

– Hülye vagy? Egy felhő sincs az égen – bökött oldalba az egyik lány, ahogy tömegesen haladtunk a csarnok felé.

– Majd meglátod! – kacsintottam rá, mit sem törődve a gúnyos megjegyzésével, majd sóhajtva a hátsóbejáratra pillantottam. Hát eljött ez a nap is... Dolgozni állok.

Az ajtó előtt sorba álltunk, s mindenkinek kiosztottak egy „STAFF" feliratú pólót és baseball-sapkát, majd kaptunk egy fényképes igazolókártyát a becenevünkkel. De végül is 18 éves vagyok. A nyári munka pedig senkinek sem ártott még. Ezt követően csoportokba osztottak minket és elmondták az instrukciókat. Ráadásul, mi lehetne jobb munka egy zenészpalántának, mint személyzetisnek lenni egy koncerten? Megismerhetem, hogyan zajlik az élet a függönyök mögött... A nagyoktól eltanulhatom a szakma fortélyait.

– Dolgozzunk együtt a siker érdekében! Jó munkát mindenkinek! – hallatszott a végszó, s mindenki ment a saját dolgára. Nekem először dobozokat kellett pakolnom, szóval elindultam, hogy felemeljek egyet, de megpillantottam egy lányt, aki egyszerre hárommal is próbálkozott ingadozva a kb. 40 kilójával.

– Így el fogod ejteni – emeletem le a felső kettőt. – Nem kellene megerőltetned magad – mosolyogtam.

– Köszönöm! – hebegett elmosolyodva. – Anna vagyok – tette le a dobozt, majd felém nyújtotta a karját.

– El – követtem példáját, majd határozottan megráztam a kezét.

– Sokáig leszünk összezárva. Remélem, jól kijövünk majd!

– Szintén!

Dobozainkon más teremszámok szerepeltek, így szétváltak útjaink. Kétszáznégy... tehát második emelet. Nagy lendülettel el is indultam a lépcsők felé. Egy lengőajtó azonban utamat állta. Háttal fordultam neki, hogy a fenekemmel lökjem ki, ám a túloldalról röhögcsélést hallottam. Hirtelen valaki kicsapta az ajtót, mely nekem vágódott, s hasra estem, a doboz elszakadt, a benne lévő papírok pedig szanaszét repültek.

– Francba! Figyelhetnél jobban! – szidtam a személyt, aki fellökött, miközben a papírokat próbáltam összeszedni.

– Nagyon sajnálom! – szólalt meg angolul egy lágy hang. Megrökönyödve fordultam felé, s megpillantottam egy szemüveges, vörös, ázsiai srácot, aki komoly megbánással az arcán szedegette az iratokat a földről. Mögüle megjelent még két fiú, s hasonló kifejezéssel az arcukon, ők is segítettek.

– Nagyon sajnáljuk! – guggolt le mellém egy sötétszőke srác. – Elég felelőtlenek tudnak lenni – mosolygott, s dobálta a papírokat a dobozba. Az ő kiejtése már határozottabban jobb, mint a vörösé... Amint minden papír visszakerült a helyére, felálltam a dobozzal a kezemben.

– Köszönöm szépen a segítséget! – hajoltam meg, koreaiul mondva a szavakat.

– Tudsz koreaiul? – lepődtek meg.

– Lényegében ezért dolgozom itt – nevettem. – Nem árt, ha a személyzet között is van valaki, aki tud koreaiul, ha egy dél-koreai banda koncertezik itt... De ne haragudjatok, sok dolgom van még – hajoltam meg, s elindultam.

– Várj! – szólt utánam az egyikük. – Hogy hívnak?

– El vagyok. Én kit tisztelhetek bennetek? – fordultam vissza.

– Mi vagyunk a BTS – mutatkoztak be valami furcsa betanult szöveggel, majd mind egyesével.

– Örültem a szerencsének. Remélem, még találkozunk! – mosolyogtam, s elindultam a dolgomra. Még csak nem is ismerem őket. BTS-t mondtak, igaz? Nem ők fognak koncertezni? Ez nagyon kellemetlen. Este mindenféleképpen utánanézek a bandának.