Rain

Epilógus

~ El ~

Összeszedve a csomagjaimat a szalagról, csöppnyi kétségbeeséssel vegyített izgalommal cikáztam az emberek között a müncheni repülőtér hatalmas területén, mindenfelé bátyám ismerős alakja után kutatva. Már kezdett eluralkodni rajtam a pánik, mikor megpillantottam apám régi óráját, ezzel együtt Ed integető karját. Eldobva összes holmimat, semmivel sem törődve, szaladtam kitárt karjai felé, s gyermeki jókedvvel ugrottam vidáman mosolygó bátyám nyakába.

– Jó újra látni! Nagyon hiányoztál – emelt el a talajtól, majd eleresztve egy puszit nyomott a homlokomra, amit én is viszonoztam.

– Te is nekem! – bújtam hozzá még egy ölelésre, de hamar eltolt magától, és dühösen vizslatni kezdett.

– Nem gondoltam, hogy még mindig abban a korban vagy, hogy figyelmeztetnem kelljen, a csomagokat nem hagyhatod felügyelet nélkül – rázta a fejét szigorúan, majd vonásai ellágyultak.

– Yah! Még mindig atyáskodó vagy – csaptam meg a vállát, s nevetve indultam a holmijaim felé. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy valaki, bár elég szerencsétlenül, de mindennél jobban igyekszik összeszedni a földön heverő táskáimat, amik talán még az ő súlyát is felülmúlják.

– Anna! – szaladtam könnyekkel teli szemekkel barátnőm, felé, aki meghallva hangomat, dühösen a földhöz vágott mindent... belátva, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg, s hatalmas vigyorral tárta ki karjait, hogy azok közé rohanhassak.

– El, de hiányoztál! – nyomorgatott össze. – Te fogytál? – méregetett végig, összetapogatva a karomat és az arcomat.

– Állj már le! – csaptam el a kezét. – Elég nekem, ha a bátyám ilyen, nem kell még egy anyáskodó barátnő is.

– Hé, hogy beszélsz velem? – vágta be a durcát.

– Sehogy – nevettem. – Amikor eldobtad a táskáimat, nem gondoltál arra, hogy összetöröd az ajándékodat? – vettem fel a hátamra a zsákom, s közben Ed is megérkezett, s készségesen húzni kezdte a bőröndöm.

– Hoztál nekem ajándékot? – ugrált utánam, s a szőke-rózsaszín fonatai csak úgy csapdosták közben a fedetlen vállait. És még ő mondja rám, hogy gyerekes vagyok...

– Igen, de nem tudom, hogy megérdemled-e – húztam az agyát.

– Ne csináld ezt velem! – esett kétségbe. – Ma nálam alszol, ugye? Ugye nálam alszik? – fordult Ed felé, aki értetlenül pislogott a túlságosan izgatott lányra.

– Hány éves is vagy? – kérdezte faarccal, majd válasz nélkül elhaladt előttünk. Alig bírtam bent tartani a nevetésem.

Ed, az emberek közül a türelmesebb fajtához tartozott, de jelen esetben egyetlen pillantásával képes lett volna felnyársalni a hiperaktív lányt mellettem, aki most lesokkolva, földbegyökerezett lábbal, tanácstalanul pislogott rám.

– Tényleg, hány éves vagy? – kuncogtam el magam, ahogy elsétáltam Anna mellett.

– Ne szemétkedj már te is! – futott utánam. – Nem csíp mi? – lógatta az orrát.

– Nem mintha érdekelne, hogy kedvel-e téged, ha én meg igen – mosolyogtam, átkarolva a vállát. – De majd máskor alszom nálad, most szeretnék kicsit velük lenni – nyomtam egy puszit az arcára, mire ő megértően bólintott egyet.

Annat hazavittük, majd indultunk Dachauba. Már elmondhatatlanul vártam, hogy végre a saját szobámban, az ágyamban aludhassak. Alig léptem be az ajtón So már nekem is rontott, s majdnem a földre tepert a szeretetével. Eszméletlenül hiányoztak már, bár ezt az utazás alatt nem igazán akartam beismerni.

A napok hihetetlen gyorsasággal teltek. Rengeteg elintéznivalóm volt, mielőtt újra elhagytam volna az országot. Útlevél, vízum... Össze kellett szednem az összes eddig megírt dalomat.

Hetente többször is beszéltem vagy Hobeommal vagy Bang PD-nimmel. Figyelemmel kísérték, hogyan haladnak az előkészületek, s reménykedtek, hátha a tervezettnél hamarabb Szöulba repülhetek.

Szörnyű volt újra átélni a búcsúzkodást, ráadásul úgy, hogy nem tudhattam, mikor látom őket legközelebb. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket a legszomorúbb pillanatban is, hogy végre volt egy álmom, amit kemény munkával megvalósíthatok a Big Hit felajánlásának hála.

Szöulban:

– Köszönöm szépen! – hajoltam meg a taxisofőr előtt, aki kedvesen kivette bőröndjeimet a csomagtartóból.

– Aztán sok sikert a meghallgatáshoz! Biztos bekerülsz! – mosolygott rám, s biztató szavai eszméletlenül jól estek.

– Igyekszem! – bólintottam, majd ismét megköszöntem. Integetve búcsúztam el a középkorú férfitól, ahogy kissé kopottas kocsijával kihajtott a kis utcából.

– Yung Iseul? – jelent meg hirtelen mellettem egy férfi, aki hol rám, hogy egy papírfecnire pillantott. Mikor jobban megnéztem, mi is az, rájöttem, hogy egy rólam készült kép.

– Igen, de mindenki csak Elnek szólít – hajoltam meg előtte.

– Értem – bólintott, majd lefirkantott valamit. – Kim Taejun vagyok. Én foglak eligazítani – nyújtotta a kezét, amit megrázva újra meghajoltam. – Remélem, minden papírod itt van. Ha jól értesültem, itt születtél Dél-Koreában, de az anyakönyved kivételével minden iratod német, igaz?

– Igen – válaszoltam határozottan, bár kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Mire föl ez a sok hercehurca?

– Értem, akkor most a jelenlegi irataiddal regisztrálunk, de ha itt maradsz, szükséged lesz koreai okmányokra is – nézett fel a papírjai mögül. – Gyere, körbevezetlek! – ragadta meg az egyik bőröndöm, majd a meredek emelkedőn, az épület bejárata felé kezdte húzni. Alig bírtam tartani vele a tempót. – Ez a főépület. Ide most csak a regisztráció miatt jövünk be, a meghallgatás, majd az esetleges óráid, egy másik épületben lesznek, amit a nap folyamán szintén megmutatok. Szereztünk neked egy olcsó albérletet a közelben. Mivel a gyakornokoknak nem jár fizetés, csak akkor, ha kapnak valamilyen megbízást, nem árt, ha keresel magadnak munkát. Szívesen ajánlok majd párat, ha szeretnéd. A meghallgatás két hét múlva esedékes, addigra... – Csak mondta és mondta. Be nem állt a szája. Talán még levegőt is csak egyszer vett. Hiába tudtam, hogy fontos információkkal igyekszik megtölteni a fejem, képtelen voltam koncentrálni rá. A gondolataim csak egy dolgon jártak... Végre itt vagyok! Szöulban... Egyetlen meghallgatás választ el attól, hogy a saját utamra lépve elérjem a célomat.

Még csak most kezdődik minden...