Rain

21. fejezet

~ El ~

– El, nem kerestél meg tegnap! – szidott le Hobeom, mikor a fiúk várójába érve meglátott.

– Sa... sajnálom! – hajlongtam. – Nem tudtam, melyik szobában keressem és senki sem tudta megmondani – magyarázkodtam hátrébb araszolva.

– Mindegy! – sóhajtott idegesen. – Akkor ma este beszélünk. Szeretném, ha minél hamarabb túlesnénk rajta. – Nagyot nyelve bólintottam egyet. Miért lettem hirtelen ennyire ideges?

– Miről akar veled ennyire beszélni? – ütögette meg a vállam V, miután Hobeom-shi elhagyta a termet.

– A jövőmről – eresztettem el egy gondterhelt sóhajt.

– A jöv...

– Kim Taehyung! – fojtotta Tae-be a szót Hobi üvöltése. V arca hirtelen komoly lett, majd a csuklómnál fogva kihúzott a folyosóra és futásnak eredt.

– V, mit csináltál? – kapkodtam a levegőt. Futottam, ahogy csak tudtam, de így is alig bírtam tartani a tempót a fiú hosszú lépteivel.

– Csak kicsit megvicceltem hyungot – kuncogott.

– Taehyung! – hallatszott távolról Hoseok újabb kiáltása. Tae élesen vette a kanyarokat, s hiába rohantam, mint egy félőrült, volt olyan, hogy a lábaim nem is érték a talajt. Hirtelen lefékezett, a testem pedig – a tehetetlenségemből adódóan – nekicsapódott a hátának.

– Mi a... – akadtam volna ki, de rögtön lecsitított.

– Itt jó lesz – húzott be egy kis zugba, egy fal és egy széles oszlop közé. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy amikor egyszerre vettük a levegőt, mellkasaink összeértek.

– Mi is van a jövőddel kapcsolatban? – kérdezte hirtelen suttogva. Szemeim tágra nyíltak a meglepettségtől, majd egy sóhaj kíséretében megráztam a fejem. Már igazán megszokhatnám...

– Én sem tudom, mit akarhat. Egyszer csak odajött a repülőn és... – kezdtem bele, de keze a számra csúszott, ezzel elhallgattatva. Az egyre hangosabb cipőkopogásból rá is jöttem, miért. Hope közeledett... gyorsan. Egyre feszültebbnek éreztem magam, bár nekem semmitől sem kellett tartanom.

Felpillantottam a velem szemben álló fiúra, aki a falhoz tapadva, tekintetével a folyosót fürkészte. Szaporán vette a levegőt, arca pedig hihetetlen nyugodtságot sugárzott... a szája azonban egy apró, izgatott mosolyra húzódott. Végignézve dús fürtjein, játékosan csillogó szemein, hosszú pilláin és lágyan ívelő ajkain, rögtön megértettem, miért van érte oda megannyi lány. A helyes arca, kidolgozott teste és aranyosan őrült személyisége bódítóan édes narancsillattal párosult abban a pillanatban, ami csak alátámasztotta népszerűségének okát.

– Taehyung! – trappolt el mellettünk Hoseok... fél pár cipőben, mire V arcán a mosoly elszélesedett.

– Odament a repülőn... és? – emelte le kezét a számról, kivillantva a fogait.

– Hagyjuk! – nevettem. – Mit tettél a cipőjével? – böktem meg a mellkasát.

– Igazából, semmi olyat – lépett ki a folyosóra, miután alaposan körülnézett. – Csak kiszedtem a fűzőt belőle... ma ötödszörre – nevetett fel a végén.

– Bolond! – ráztam meg a fejem.

– Mindig ébernek kell lennie, ha velem van dolga – komorodott el az arca, majd újra jóízűen felnevetett.

– Megvagy! – ugrott hirtelen a nyakába Hobi, amitől elborultak, s a földön kezdtek hemperegni.

– Fiúk! – hallatszott idegesen Namjoon hangja. – Ne hülyéskedjetek most! Próba! – rántotta fel a két röhögve verekedő srácot a földről, akik egyöntetűen hallattak egy csalódott nyögést. Imádom ezeket az őrülteket!

***

– Végre! – nyújtózkodott Jin az autóból kiszállva. – Ehetünk...

– Ezt úgy mondod hyung, mintha napok óta nem ettél volna – döntötte hátra a fejét Rapmon vigyorogva, mire válaszul egy grimaszt kapott. Mosolyogva egyet szokásos civódásukon léptem be az étterem ajtaján. Lassan elfoglaltuk a helyünket, s megrendeltük az ételeket is.

A vacsora hasonlóan jó hangulatban telt, mint eddig. Nevetgéltünk, hülyéskedtünk... de beszélgettünk a koncertről és a turné további állomásairól is. Vészesen közeledik a nap, amikor utoljára láthatom őket. Hiába áltatnám magam azzal, hogy ezután is találkozni fogunk... elég kicsi az esélye, hogy össze tudjunk egyeztetni egy időpontot, mikor ráérnek.

– El, gyere! – súgta a fülembe Hobeom-shi, majd felállva az asztaltól elindult. Biccentve egyet a többiek felé, felpattantam, s utána siettem. Egészen az étterem teraszáig követtem, ahol az egyik asztalnál ülve várt. A jó idő ellenére alig voltak a szabad levegőn, pedig a szél kellemesen fújdogált, a város esti fényei pedig gyönyörű látképet biztosítottak.

Komótosan Hobeomhoz sétáltam, s szemével adott néma utasításának eleget téve, óvatosan helyet foglaltam vele szemben. Zavaromban a terítő érdekes mintázatát kezdtem tanulmányozni. Fehér alapon fekete, indaszerű vonalak kapcsolódtak egymásba. Hol elvastagodva, hol elvékonyodva folytak össze, kacifántosan körbefutva a kellemes tapintású anyagon.

– El – szólt lágyan a férfi. Nevem hallatán rögtön felkaptam a fejem, de féltem a szemébe nézni. Mi van, ha tényleg ki akar rúgni, mert neki is nehezére esik a titkolózni miattam?

– Ez ismerős? – csúsztatott elém egy fekete, négyzet alakú, vékonyka tokot, rajta a nevemmel, az én kézírásommal.

– De... de ezt én a Főnöknek adtam – hűltem el a CD-m láttán.

– Ő pedig nekem – bólintott. – Meghallgattam és tetszett.

– Sajnálom, nem tudom, mi üthetett belé! Igaz, én kértem meg, hogy adja oda bárkinek, akit arra alk... – kezdtem mentegetőzni, majd szavai eljutottak az agyamhoz. – Hogy tet... tetszett? – meredtem rá hitetlenül.

– Igen – nevetett hátradőlve. – A dalaid jók... nagyon. A hangodon még van mit csiszolni, de remek alapanyag vagy – fonta karba a kezeit.

– Alapanyag – ismételtem a szót halkan.

– Tudom, hogy ez így elég hirtelen, de mit szólnál egy meghallgatáshoz a Big Hitnél? – könyökölt az asztal lapjára, összekulcsolt kezeivel támasztva alá a fejét.

– Meg... meghallgatás? – nyeltem le torkomban felgyülemlett gombócot.

– Azzal a tudással, amivel most rendelkezel, határozottan megállnád a helyed a gyakornokok között, és hamar le is debütálhatnál – mosolygott. – Erről személyesen biztosítalak.

– Én.. én – szólaltam meg végre egy hosszú, kínos csendet követően, de ennél több nem jött ki a számon. A lábaim már zsibbadtak a remegéstől, tenyerem izzadt, s biztos voltam benne, hogy a szívem többször is félrevert.

– Nem kell most válaszolnod – nyugtatott. – De arra kérlek, ne mondd el senkinek, és a korábbi titkod is maradjon meg annak – pillantott rám mereven, mire megszeppenve bólintottam egyet. Dermedten figyeltem a mozdulatait, ahogy feláll, s eltűnik az ajtó túloldalán.

Az ember azt hinné, hogy egy ilyen információ hallatán tele lesz a feje mindenféle hülye gondolattal... de nem! Az én agyam annyira besokallt, hogy csak a siralmas, fekete űr tátongott a gondolataim helyén. Rendíthetetlenül szemeztem a CD-tokkal, s már majdhogynem nyerésre álltam a kidülledt szemeimnek köszönhetően, mikor egy váratlan hang zavart meg.

– Lassan indulunk.