Rain

7. fejezet

~ El ~

– Miről akartál velem beszélni? – húztam ki magam. Szigorú arckifejezéssel meredtem rá, mire ő megrázta magát, s arcvonásai keményebbé váltak. Gondterhelten felpillantott a plafonra, majd vissza rám.

– Nem is tudom, hol kezdjem – sóhajtott. Leült egy vödörre az ajtó mellett, s idegesen tenyerével végigsimított tarkóján, végül mégis felállt. Fájdalmas mosollyal az arcán fúrta tekintetét az enyémbe, mire a szívem megremegett. – Olyan... – Hangja lágy volt, mégis határozott. Elfordítva fejét erősen ajkába harapott. – Olyan – Idegességében kezeit zsebre vágva fel-alá kezdett járkálni... már amennyire ebben az apró helyiségben ez lehetséges volt.

– Olyan mi? – türelmetlenkedtem. Fogalmam sincs, mit akarhat, de vissza kellene mennünk. Felkapta a fejét, s közelebb lépett. Erre lehajoltam, s átbújtam a szekrény és közte. Megragadtam a kilincset, azonban hirtelen ujjait kézfejemre szorította, ezzel megakadályozva célom elérésében. Tenyere szokatlanul puha, és selymes volt. A következő pillanatban pedig megéreztem állát a vállamon, s leheletét a nyakam hajlatában.

– Csak – sóhajtotta –, hallgass végig – súgta kérlelőn a fülembe. Lassan lazított a szorításon, s ujjait végig húzta a karomon. A cirógató érzés önkéntelenül is mosolygásra késztetett, melyet ő is észrevett. Elmosolyodott, majd állát felemelte vállamról. Keze végül felkaromon állapodott meg, ahol megszorított, s egy határozott mozdulattal fordított magával szembe, majd az ajtónak nyomott.

~ Jimin ~

Ahogy az ajtónak löktem szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, de nem szólt semmit. Várta, hogy elmondjam, amit akarok. Az őszinteség lenne a legjobb megoldás, azonban ez ennél kicsit bonyolultabb, azt hiszem. Mégsem mondhatom neki, hogy „Olyan érzéseket ébresztettél fel bennem, amiket már réges-régóta senki sem. Teljesen kifordulok magamból, amikor közelemben vagy."

Kezemet még mindig karján pihentettem. Hamarosan másik kézfejemet is előkaptam a zsebemből, majd tenyeremet feje mellett az ajtónak nyomtam. A csattanó hangtól összerezzent. Szóra nyitotta száját, de mikor a szemembe nézett, meggondolta magát, s inkább csöndben maradt. Kíváncsian figyelte arcom minden mozzanatát. A gondolataimat próbálta kitalálni. Ha tudta volna, hogy abban a pillanatban a fejem üres volt... csak a szívem volt tele érzelmek kavalkádjával.

– Te lány vagy, igaz? – törtek elő belőlem a szavak gondolkodás nélkül. Mi van?! Miért kérdezek ilyet? Egyáltalán nem ezt akartam! Ha már kiböktem, nem mentegetőztem. Végül is, érdekelt a válasz.

– Miből gondolod? – szólalt meg egy nagy levegővétel után, hangja remegett. Tekintete idegesen cikázott két íriszem között.

– Már akkor furcsa voltál, mikor összefutottunk – kezdtem mondandómba –, azonban Jin hyungnak nevezte magát veled szemben, így nem foglalkoztam a kósza gondolattal, hogy lány lennél. Aztán a beszédstílusodra figyeltem fel... nem felelt meg egy korunkbeli fiú stílusának. Ezt végül betudtam annak, hogy nem vagy koreai, csak tanultad a nyelvet és más kultúrában nőttél fel. Ezek mellett azonban rengeteg apróság volt, ami arra utalt, hogy talán mégis lány vagy: az aranyos kuncogásod, az apró termeted, többször zavarba jöttél a társaságunkban... sorolhatnám – hajoltam egyre közelebb minden indoknál.

– Mindez nem bizonyít semmit! – állt ki makacsul (feltételezett) hazugsága mellett.

Ezután a dolgok a másodperc töredéke alatt történtek. Az egyik pillanatban még szemeztem vele, a másikban pedig már édes ajkait faltam.

~ El ~

– Mindez nem bizonyít semmit! – feszült meg összes izmom idegességemben. Nem lehet, hogy most lebukjak előtte is. Mi lesz velem, ha kiderül? Maradhatok velük? Minden bizonnyal nem fognak hozzám úgy viszonyulni, mint előtte. Nem akarom őket elveszíteni! Én és a hülye hazugságaim...

A dolgok egy szempillantás alatt történtek, mégis egy örökké valóságnak tűnt az egész. Jimin egyre közelebb hajolt. Olyan közel, hogy lehelete ajkaimat cirógatta. Bőrének lágy, kellemesen kesernyés kakaó illata teljesen betelítette orrüregemet. Testével teljesen az ajtóhoz nyomott, s száját enyémre tapasztotta. Az egész nem tartott tovább fél pillanatnál, s ajkaink is épphogy csak kinyíltak, de így is éreztem a mentolos frissességet, amit valószínűleg egy nemsokkal előtte bekapott rágó biztosított. Hirtelen eltávolodott, s arcomat fürkészte. A reakciómat várta. Tudatalattim még többre vágyott, azonban fel kellett, hogy eszméljek. A felismerés pillanatában kezemet a szám elé kaptam. Most tényleg megcsókolt?

– Valóban lány vagy – mosolygott. Szívemben szúró fájdalmat éreztem... mintha egy dárdát döftek volna belé. Százszor egymás után. Egyre erősebben. Egyre... mélyebbre.

– Képes voltál csak azért megcsókolni, hogy alátámaszd a hülye képzelgéseidet? – szöktek könnyek a szemembe, s kezem hatalmasat csattant az arcán.

Nem vártam meg a válaszát. Kihasználva a dermedt hangulatot, nagy lendülettel kivágtam az ajtót, s kirohantam rajta... vagyis rohantam volna, ha nem ragadta volna meg valaki a csuklóm. Hátranézve Suga meglepődött arcával találtam szemben magam. Egy lépéssel arrébb pedig Jin fogta le Jimint.

~ Suga ~

– Mi folyik itt? – nézett szigorúan Jin a két gyerekre. El és Jimin egymásra pillantottak, majd a cipőjüket bámulták. El szeme könnyes volt, teljesen kipirult és csalódottsággal vegyített düh rajzolódott ki arcán. Jimin bűnbánóan vizslatta a padló mintázatát, a jobb szeme alatti terület pedig a vörös egy halványabb árnyalatában tetszelgett. Mi történt?

– Jin hyung kérdezett valamit! – szóltam rájuk markánsabban, amitől mindketten megrezzentek. Jimin már jól ismer, tudta, hogy ilyenkor nem maradhat csendben.

– Csak megijesztettem... egy kicsit – lógatta az orrát. Nem őszinte. El meglepetten emelte tekintetét a fiúra, ami csak megerősített igazamban. Nem igazolta, de nem is cáfolta a kijelentést.

– Ez igaz? – hajolt le Jin Elhez, hogy a szemébe nézhessen. Ő félve bólintott egyet. – Ha megbocsájtasz neki, akkor fogjatok kezet, és legyetek újra jóban – sóhajtott, s felemelte a két fiatal jobb karját. El kitörölte könnyeit a szeméből, majd mosolyogva megrázta Jimin kezét, aki elvigyorodott.

Elnézve El csillogó szemeit, hosszú pilláit és dús ajkait, csak annyit kérdeztem magamtól: Hogy' képesek a többiek ezt a szegény lányt fiúnak nézni?