Rain

26. fejezet

~ El ~

Érdekes álmomból egy telefon idegesítő csöngése riasztott fel. Az ébresztő végét a fejemre tapasztott párnával vártam ki, ami hamarosan – mégis túl soká – be is következett.

Nagyot sóhajtva helyeztem vissza a párnám a fejem alá. A reggeli nap fényének köszönhetően, ami a lecsukott szemhéjaimon keresztül is vakított, lassan kezdtek felderengeni a tegnapi események emlékei, amibe a fejem is belefájdult. Tehát, sikeresen magamra haragítottam Seomint, eláztattam magam, aminek valószínűleg megfázás lesz a vége, s végül, de nem utolsó sorban... olyan dolgokat mondtam el Yoonginak, amiket még senki másnak. Mire gondoltam, mikor belekezdtem egyáltalán? Nem gondoltam semmire!

– Sosem gondolok semmire – suttogtam idegesen, két kezemmel kócolva össze a hajam. Cifrábbnál cifrább szitkokkal ostoroztam magam, mire valaki elkezdett morogva ficeregni mellettem. Teljesen ledermedtem, hiszen eddig azt gondoltam egyedül vagyok. Lassú, gépies mozdulatokkal fordítottam a fejem a hang irányába, s megpillantva a mellettem fekvő alakot, egy néma sikoly hagyta el a számat. Szóval az nem csak álom volt? Tényleg együtt aludtam Yoongival.

Mereven néztem a szuszogó fiú kissé felpuffadt, s melegtől kipirult arcát, mitől egy apró mosoly kúszott az arcomra. Nem hinném, hogy bárkinek is elmondaná. Vagyis... Remélem!

– Meddig fogsz még bámulni? – nyitotta ki hirtelen szemeit, ezzel kisebb frászt hozva rám.

– Aish! – vágtam a fejéhez a párnámat. – Neked valami röntgenszemed van, vagy mi? – ültem fel az ágyban dühösen meredve Yoongira, aki még arra is lustának bizonyult, hogy méltóztassék levenni a párnát az ábrázatáról. – És egyébként sem...

– Ó, dehogynem! – szabadította ki arcát, amin egy idegesítő félmosoly húzódott.

– Hyung, mi történt? – dörzsölte ásítva szemeit Jungkook, miután eleresztettem egy dühös hörgést.

– Semmi! – legyintettem, majd az órára nézve kipattantam az ágyból. – Lassan indulunk. Készülődj! – mosolyogtam rá, mire egy aprót bólintott, és a fürdőbe csoszogott.

– Hogy kerültem ide? – néztem az ágyban terpeszkedő fiúra kíváncsian.

– Nem tudtam, hova vigyelek miután csak úgy elaludtál – ásított. – Nehéz vagy ám, tudsz róla? – morgott hátat fordítva nekem.

– Nem kértem, hogy hozz el... – fontam karba a kezeim. Már az előtt tudtam, hogy hülyeség volt, amit mondtam, mikor kiejtettem volna a számon a szavakat, de a kiállhatatlan, makacs énem nem hagyhatta annyiban.

– Igen? – nevetett a hátára fordulva. – Szóval hagytalak volna ott, a buszmegállóban? – véste szúrós tekintetét az enyémbe.

– Ne.. nem – hebegtem lesütve a szemem. – Ami a tegnap tör...

– Nem mondom el senkinek. – ült fel a hajába túrva. Bár éreztem, hogy ezt fogja mondani, mégis hihetetlenül megnyugtatott, hogy az ő szájából is hallottam a megerősítést. Mintha csak a szívemet nyomó sziklák egyharmada egyszerűen lepergett volna.

– Köszönöm! – fújtam ki az eddig benntartott levegőt, egy halvány mosoly kíséretében.

– De miért? – szakította meg váratlanul a közénk telepedő hosszabb csendet, megborzolva szőke haját.

– Mit miért? – értetlenkedtem.

– Miért adod ki magad fiúnak? Nem mintha számítana – nézett félre egy újabbat ásítva.