Rain

23. fejezet

~ El ~

– Van egy kis elintéznivalóm – tápászkodott fel az ágyról Seomin egy SMS érkezését követően.

– Rendben – csámcsogtam, két falat között felnézve a laptopomról.

– Ennyire ne érdekeljen! – nevetett.

– Hova mész? – mosolyogtam lecsukva a gépem.

– Nem mondom el! – öltötte ki a nyelvét szórakozottan, majd távozott. Örülök, hogy nem sértődött meg, pedig megérdemelném... azt hiszem.

Kényelmesebb helyzetbe szenvedtem magam, így már hason fekve néztem tovább a műsort teljesen átszellemülve. Néhány perccel később megjelent V, aki „csak körbenézett, ki, merre van". Ezt követően már fülhallgatóval, nézegettem tovább a videókat, néhol nagyokat nevetve, ami tekintve, hogy egyedül feküdtem a szobában, elég magányosan hangzik.

– Mit csinálsz? – üvöltött valaki artikulálatlanul a hátamra ugorva, amitől ijedtemben felsikoltottam.

– Mi a fene bajod van? – morogtam idegesen. A szívem még mindig ki akart ugrani a helyéről, Hobi pedig csak nevetve feküdt tovább rajtam. – Meg akarsz ölni? – mocorogtam alatta, megpróbálva lelökni magamról.

– Csak be akartam bizonyítani, milyen szerencsés vagy – röhögött átölelve a nyakam.

– Remek! – ernyesztettem el az összes izmomat, feladva a küzdelmet. – Megfogtam veled az Isten lábát... – jegyeztem meg gúnyosan. Hirtelen menta és egy nagyon ismerős illat keveréke csapta meg az orromat, de nem tudtam beazonosítani.

– Mi ez az illat? – szegeztem a kérdést a feltételezett tulajdonosának.

– Rám gondolsz? – emelte fel a fejét.

– Más nincs itt rajtunk kívül – nevettem.

– Mi vagy te, valami kutya?

– Nem, csak érzékeny az orrom.

– Áh... mint Kookinak – bólogatott. – Szőlő... Szőlő illatú a tusfürdőm – hajtotta vissza a buksiját a nyakamba. – Mit nézel? – kérdezte a laptopom képernyőjére nézve.

– Titeket – mosolyodtam el.

– Miért? – mászott végre le rólam, s ölébe kapva a gépem, leült az ágy szélére.

– Hogy megtudjam, milyennek ismernek titeket a rajondók – nyújtóztattam ki elernyedt testemet, majd helyet foglaltam mellette. – A „gyorstalpalón" még Münchenben nem volt mindenre idő, így Anna szokott küldözgetni videókat interjúkról, tv-s szereplésekről... Sok mindent megtudtam rólatok.

– Anna? A szőke-rózsaszín hajú lány? – pillantott fel a monitorról csillogó szemekkel.

– Igen ő – kuncogtam, ahogy arca egyre jobban elpirult. – Csak nem volt szimpatikus? – bökdöstem.

– Nagyon szép és aranyos lány – hajtotta le a gépet és a földre rakta. – De tök mindegy! Úgysem láthatom többet – tette a fejét az ölembe, vigasztalást kérlelve a szemével. Édes tettén elmosolyodtam és simogatni kezdtem a haját. – Én nem tudok annyira angolul, ő nem tud koreaiul. Próbáltuk, nem igazán tudtunk beszélgetni... továbbra sem menne – magyarázta tovább csukott szemmel. – És egyébként is, neki Jin tetszik.

– Ne legyél már ilyen letargikus! – borzoltam össze a haját. – Először is, Anna nagyon keményen dolgozik, hogy megtanuljon koreaiul. Szinte minden este beszélünk, és egyre jobban megy neki. Ezt minden elfogultság nélkül mondom – emeltem fel a fejét. – Másodszor pedig, kit érdekel, ha rajong Jinért? Te egy nagyon helyes, kedves fiú vagy! A rajongás pedig egyébként sem egyenlő azzal a szeretettel, amire te gondolsz.

– Köszönöm! – ölelt magához, arcát a nyakamba fúrva, mint egy kisgyerek. – Jó barát vagy. Jó barát... Bárcsak az lehetnék!

– Ne lássalak még egyszer így! – nevettem. – Ha a Reményt elhagyja a remény, mi lesz a többiekkel?

– Nem könnyű mindig mindenhez pozitívan hozzáállni – sóhajtott eltolva magától. – Ha idősebb leszel, te is megérted. Értem én már most is... Hogyne érteném?

– Hyung, Seomin unnie mindjárt itt van! – robbant be Tae.

– Ne hülyéskedj már Taehyung! – lépett be közvetlen a kijelentés után a lány. – Mintha nem végig együtt jöttünk volna – morgott ledobva pár szatyrot az ágyra. – Amúgy meg... mit kerestek itt, és miért nyomta be V a liften az összes gombot, hogy tíz percig tartson felérni? – faggatózott, fintorogva a két fiúra.

– Csak beszélgetni akartam Ellel, de már végeztünk – lökte magát állásba Hoseok, s elkezdte tolni maga előtt a meglepetten pislogó másik fiút.

– De nem úgy volt, hogy meg akarod ijeszteni? – értetlenkedett.

– Ne aggódj, az is megvolt – kacsintott rám Hobi, mielőtt becsukta volna az ajtót. Mindezt csak Anna miatt csinálta? És az a lány még csak nem is sejti, ki van oda érte...

– Merre jártál? – dőltem keresztbe az ágyon, lelógatva a fejemet.

– Telefonáltam, vásárolgattam – görbült lefelé a szája... vagyis felfelé.

– Ó... – tápászkodtam fel, majd nemes egyszerűséggel átmásztam az ágyára. Kérdőn felhúzta a szemöldökét, de vette az adást, s elkezdte megmutogatni, milyen szuveníreket vett, s melyiket kinek szánta.

– Ez pedig a barátomé lesz – emelte fel az utolsó darabot.

– A barátodé? Nem is említetted, hogy van barátod – löktem az ágyra az arca elől a ruhadarabot, de ő csak önelégülten vigyorgott.

– Mert eddig nem voltam biztos benne, hogy ő mit gondol.

– Tehát tőle volt az az SMS! – húztam fel a szemöldököm.

– Igen! – pattogott vidáman az ágyon.

– Gratulálok! – mosolyogtam. Bár azt hittem a srácok közül van oda valakiért...

– Nagyon szeretem és remélem, egyszer ő is így érez majd irántam – borult drámaian a karjaimba.

– Ezt hogy érted? Ő nem szeret?

– Te egy burokban nőttél fel? – nézett rám őszinte meglepődöttséggel. – Nem minden olyan ám, mint a tündérmesékben. Az emberek nem csak szerelemből jönnek össze! Nem mondom, hogy közömbös vagyok számára, de...

– Ezt sosem értettem – sóhajtottam. – Nem jobb, ha olyannal vagy együtt, akiről tudod, hogy viszont szeret?

– Mi vagy te, egy hercegnő? – nevetett feszülten. – A szerelem később is kialakulhat... Voltál már szerelmes? Tudod egyáltalán milyen érzés az? Hidd el, örülnél neki, ha az a személy esélyt adna arra, hogy viszonozza az érzéseidet – tessékelt le idegesen az ágyáról. – Majd azután bíráld a kapcsolatomat, ha neked is van, és jobb, mint az enyém – öltötte ki a nyelvét. Túl sokat fecsegtem...

– Én nem...

– Pszt! – csitított el. Én nem akartalak megbántani...