A Szívek Királynője - A Boszorkány

4.rész

– Jó reggelt! - köszöntem, amikor ajtót nyitott.

– Szia. Gondolom mondta a fiam, hogy beszélni akarok veled. - nyitott egyből komolyan, majd megigazította barna, vállig érő haját.

– Igen. Ezért is jöttem.

– Gyere be. - sóhajtott egy nagyot, és kijjebb nyitotta nekem a bejárati ajtót.

– Megkínálhatlak valamivel? - kérdezte a konyhapultnak dőlve. Az arckifejezéséből ítélve, valami fontos dologról akart velem beszélni.

– Egy pohár narancslé jól esne - mosolyogtam, majd helyet foglaltam egy bordó-színű kanapén. A krémszínű fal nyugalmat árasztott és barátságos volt. De amint a kandalló fölé néztem, megborzongtam a látványtól. Egy öregasszony, sétapálcával a kezében morcosan festett a faliképen. Az arca akár a nyakon öntött macskáé...

– Az már nagyon régi... - utalt a falon lévő képre. - Ő az én anyám.

– Áh, ő az anyukád? Nagyon szép nő volt!

– Ugyan, ne fesd magad – felnevetett hangosan, majd folytatta. - Láttam, hogyan néztél rá. Nem kell a színjáték!

Na ezért nem beszéltünk teljes két évig! Kibírhatatlan.

– Milyen a család? - adta a kezembe az üdítőt, majd helyet foglalt velem szemben.

– Hát...rendesek. - mondtam bólogatva.

– És semmi furcsaság? - arcán halovány mosoly tükröződött.

– Már miért lennének furcsák? És egyáltalán honnan veszed, hogy furcsák?

– Hm! Ravasz vagy. De vajon mennyire? Annyira igen, hogy észre vedd mi zajlik körülötted?-hirtelen arca komorrá vált.

– Nem tudom mire akarsz kilyukadni. - ráztam meg fejem értetlenül, amire ő olyan pillantásokat vetett felém, hogy azt hittem, ott helyben szívrohamot kapok!

– Az álmok, a látomások. Soroljam még? - sejtelmes vigyor ülepedett arcára, és mandula-barna szemeiben üresség tátongott.

– Mondd el, amit akarsz. - váltottam komolyra a beszélgetést.

– Sajnos sürget az idő...tudnod kell némi dolgokról.- sóhajtott, majd folytatta. -Ugye tudod, hogy Démonok léteznek. Hát persze, hogy tudod, hisz hívő vagy.

– Mi van?

– Ugyan, láttad a naplót - kortyolt bele a kávéjába.

– Honnan...? - értetlenül, és rémülten bámultam rá.

– Hogy honnan, az legyen az én dolgom. - komolyodott el.

– Tudják, hogy tudod. Már akkor tudtad amikor beléptél a Kastélyba.

– Mikor Eric mondta, hogy beszélni akarsz velem, nem gondoltam, hogy ennyi humbukot összezagyválsz. - ujjaim remegni kezdtek, és a szívem szinte majdnem kiugrott a helyéről.

– Ugyan már...ti hívők egyrészt megérzők vagytok. Persze kivétel az anyád, mert ő nem kicsit tért le az útról. Nem tudom milyen humbukról beszélsz... - halovány mosolyt csalt az arcára, majd folytatta. - Ez a család...koránt sem átlagos! Főleg Edward. Létezik egy legenda, miszerint, egy ősi Boszorkány még az 1900-as években lerombolta a várost. A városban még mind a mai napig félnek tőle! Még a gyerekeiket a Boszorkánnyal ijesztgetik.

– De hisz meghalt! - mondtam.

– Igen. De tudod milyenek az emberek...mindenben hisznek. - nevetni kezdett, vagy csak terelni valamit...