A Szívek Királynője - A Boszorkány

35. rész

       Egyáltalán nem hittem neki. Ajkaim összeszorítva fordultam ki a helyiségből. Mary néni megmondta, ő csak Alisont tudja szeretni, senki mást. Kellek neki mert csak egy szűz vérével tudja megidézni Alisont. A nappaliban a többiek vártak... vagy túl éli, vagy nem. Bármennyire is szeretem, nem adhatom be a derekam. Leültem a kanapéra és figyeltem a többieket.

- Nem tudom mit tehetnék... - tehetetlenül fúrta arcát mindkét tenyerébe Edward.

- Csak annyit tehetünk, hogy várunk. - nyugtatta Mary néni. - Kevint kemény fából faragták. Biztosan túl éli, hiszen egy ősi démonról beszélünk.

- Nem vagyok jó apa! - ugrott fel Edward. - Mindent megadtam, kivéve a szeretet. - szemei könnybe lábadtak majd Alice-re emelte tenger kék szemeit. - Sajnálom!

- Neked hála, tudjuk mi a helyes, és mi nem az. Megtanítottál szeretni... nem hagytad, hogy szörnyeteg legyek. Igen, sokat hibáztál, de legalább a szándék megvolt benned, és ez a lényeg. Nem az a fontos, hogy honnan jöttünk, hanem az, hogy merre megyünk tovább. Sosem késő változtatni. - halovány mosolyt csalt arcára Alice, majd közvetlen felállt és átölelte Edward-ot.

         Edward szemei szinte ragyogtak...de a fájdalmat, még egy szeretetteli ölelés sem tudta mulasztani. Anya sosem mondta hogy sajnálja, hogy néha hibázott. Nem láttam benne annyi szeretet mint Edward-ba, pedig ő egy démon. Néztem őket és akkor értettem meg igazán, hogy a szeretet az ami összetart egy családot. Tartottam magam, bár az érzés hogy örülnék ha anya most itt lenne és átölelne, szinte égetett belülről. Arra eszméltem, hogy gyengéd kezek landolnak a vállalom.

- Hogy érzed magad? - súgta kérdőn a fülembe Mary néni.

- Nem túl jól - ráztam meg lassan a fejem. - Haza kellene mennem, már Eric biztosan vár.

- Irina, örülnék ha maradnál. - mondta Edward.

- Hát... rendben. - bólintottam.

Nem állt szándékomban maradni. Távol akartam lenni Kevintől, de ez nem jött össze. És igazából nem akartam látni, sem pedig hallani a fájdalmát.

- Hogy halad a választás? - érdeklődtem.

- Holnap derül ki. De... nem tudom, hogy fognak -e egyáltalán rám szavazni az emberek. - fonta össze karajait mérgelődve. - Ha nem szavaznak rám, akkor más módon kell elintéznem. Matheres nem veheti át a várost, semmiképpen.

- Hogy érted azt, hogy más módon? - húztam össze a szemöldököm.

- Még nem tudom. - adott egy szűkszavú választ.

        Úgy vettem észre nagyon is tudja, csak nem akarta elmondani. De ha az amire gondolok, nem lenne jó ötlet. Az emberek egyből tudnák, hogy Edward keze lenne a dologban. Nagyon remélem tudja mit csinál, hiszen ha ő megy, megyünk vele együtt mi is. Össze font karokkal huppantam le a kanapéra és néztem a kandalló tüzét. A lángok táncot jártak egymással...bárcsak a lángokban a szénné égett fákat láttam volna, nem pedig egy embert égni. Megráztam a fejem és idegesen felugrottam, majd a konyhába indultam és oda készítettem magamnak egy kávét. Egyik kezem csipőre raktam, a másikat pedig a konyha pultra és úgy vártam a kávét. Ezer gondolat cikázott a fejemben de a legidegesítőbb az volt. hogy menjek le Kevinhez, hiszen egyedül van, és tudom milyen szar érzés egyedül lenni, főleg ha fáj a lelked. Hiaba próbáltam elhesegetni a gondolatot, egyre csak jobban a fejembe férkőzött. De miért nekem kellene lemennem hozzá? - futott át az agyamon a gondolat. És ha éhes? Vagy szomjas? A fene vigye el! - csaptam egy nagyot a pultra amitől a tenyerem égett. Össze fontam a karjaim és az egyik lábammal dobbantottam egyet a csempéhez, majd közvetlen elindultam le a pincébe. Felkapcsoltam a villanyt és elindultam a folyosón keresztül a abba a helyiségbe ahol Kevin volt. A folyosón egymással szemben több helyiség is volt... várjunk csak. Megálltam egy pillanatra és próbáltam rájönni hogy honnan ismerős a folyosó. Láttam az álmomban... igen, mikor a démon rám akart támadni! Ez az a hely. Nagyon remélem, hogy az az álom nem most fog megtörténni.  Nagy levegőt vettem és beléptem a helyiségbe.

- Azt hittem elmentél. - mondta rekedtes hangon.

- Ugyan, hisz tudtad hogy itt vagyok. - léptem közelebb hozzá amire rám emelte a tekintetét.
A fájdalom sugárzott a szeméből...kitikkadt. Alig volt benne életerő.

- Ide érzem a finom kávé illatát... - szagolt bele a levegőbe.

Elfelejtettem enni és inni hozni neki!

- Megyek és hozok neked kávét. - azzal megfordultam indulásra készen.

- Várj! Nekem elég ha te itt vagy. - ahogy ezt kimondta, beleremegtem. - De persze hacsak akarsz maradni. - tette hozzá.

- Nem tudom...nem tudom mit akarok. - fordultam oda hozzá.

- Hogy állnak a dolgok Daviddal? - kérdezte kíváncsian.

- Mármint? - vontam fel a szemöldököm.

- Akkor, ettél már finomabb spagettit az övétől? - kuncogott.

- Te még ilyenkor is csak kötekedni tudsz? - akadtam ki.

- Bocs, de rohadtul szarul vagyok. - forgatta meg szemeit. - Akkor finom volt?

- Lehetetlen vagy Kevin! - megráztam a fejem nevetve. - Itt hagylak ha tovább folytatod. - tettem hozzá.

- Úgyis elmész nemsokára. Nem fogod bírni végig nézni ahogy a testem minden porcikája szilánkokra törik, majd összeforr. - nagy levegőt vett és bentartotta. Arcában az erek megfeszültek a erőlködéstől.

Figyelmesen végig néztem Kevinen, és észre vettem, hogy a legjobban az zavarja hogy megvan kötözve. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de egyszerűen azt tettem amit a szívem súgott. Elemeltem az asztalról a kulcsot és oda sétáltam lassan. Amint a kulcsot elfordítottam, összevont szemöldökkel nézett rám.

- Mi a fenét csinálsz? - idegesen nézte ahogy a másik csuklójáról is leveszem a bilincset, ami vastag lánchoz volt csatolva.

       Nem bírt talpon maradni...összerogyott. Átöleltem hogy megtartsam, már amennyire bírtam. Mindketten térdre estünk. Már nem tudott szóhoz jutni, csak ordítani. Nem bírtam könnyek nélkül végignézni a fájdalmát. Leültem a padlóra és a hátam neki döntöttem a falnak. Ahogy bírtam oda húztam magamhoz Kevint. Átöleltem szorosan mikor újra jöttek a fájdalmak. Próbálta tartani magát, de nem ment. Most nem. A hold fénye bevilágított a kisablakon. Ahogy a fények rávilágítottak, egyre jobban remegett.

- Csak tarts ki kérlek! - hangom elcsuklott. - Ne add fel!

- Menned kell! - erősködött. - Most!

- Nem megyek sehova! Itt maradok veled, ha akarod, ha nem. - súgtam a fülébe majd adtam egy puszit a homlokára.
Értetlenül nézett rám... nem igazán fogtam fel hogy mit csinálok. Azt viszont végképp nem, hogy mi fog történni. De egy biztos volt a számomra, vele kell maradjak.

- Mit tegyek? - kétségbe estem és tehetetlennek éreztem magam. - Mondd mit tegyek hogy jobb legyen?

- Csak maradj velem! Ha hozzám érsz, gyengül a fájdalmam! Nem érdemlem meg a szerelmed...

- Túl fogod élni Kevin. Nem hagyom hogy meghalj! - szemeim erősen behunytam és próbáltam tartani magam hogy ne lássa a könnyeim.