Az utolsó naplemente

Az utolsó naplemente - Első fejezet: Ébredés

A csendben csak a tenger hullámzása hallatszott. Csillogtak rajta a lemenő nap sugarai. Mintha ez az est, valamit tartogatott volna, és az várta már a tengerpart, hogy szabaduljon meg a naptól, hogy ezt a valamit tárhassa fel. De a nap nem sietett. Szépen lassan ballagott, mint az a vándor, aki azt sem tudja, hogy honnan jött és hogy merre tart. Közben egy picit nagyobb hullám érkezett, és a figyelem központja immáron nem a lemenő nap, hanem a mólóról lecsorgó tengervíz lett. Ez a hullám jelezte, hogy a nap már nagyon fáradt, és egy kis idő múlva nyugovóra tér, ami a tengernek örömhír.
Szépen lassan csorgott le a víz a mólóról. A vízcseppeken tükröződtek a nap sugarai. És persze, hogy a nap még mindig bírta egy kis ideig, hogy el ne aludjék. A tenger már türelmetlen volt és nagyobb hullámokat keltett.
És a nap, mintha érezte volna a tenger dühét, végre lement. Szerintem fáradt volt már ellenkezni, hisz egész nap úton volt. Megérthető, hogy engedelmeskedett.
A tenger viszont nem csillapodott. Nem kímélte a mólót, aki hosszú évek óta barátja volt, nem vigyázott a csend megőrzésére és nem sajnálta a sok ideig szárazon hagyott partot sem. De leginkább nem sajnálta a lányt, aki rajta utazott. Neki talán ez volt a titka. Meg szerette volna lepni a természetet ezzel a lánnyal. És talán nem így tervezte a meglepetés átadását, de mivel a nap kihozta a sodrából, dühösen oda dobta őt, mint egy korhadt rönköt.
Egy kis idő múlva lecsillapodott a tenger. Kifáradt már ő is és elszenderedett.
És a csendben már a tenger hullámzása sem hallatszott. Ő is nyugovóra tért.
De ez nem az az éj volt, amikor nyugodtan lehet pihenni, hiszen alig telt el egy kis idő, és repülőgépek zúgása törte meg a csendet. A repülőgépek szép alakzatba voltak felsorakozva. Rengetegen voltak, talán húszan, de lehet, hogy többen. Egyszer az egyik repülő –amelyik az alakzat élén állt- elindult visszafelé, és egy másik repülő vette át a helyét. Ez a repülő egyenesen a lány felé tartott. Kétszer a levegőben megkerülte, majd lassan megkezdte a leszállást. Ahogy a föld felé közeledett egyre hangosabb lett és egyre nagyobb port kevert. Ahogy földet ért, két ember szállt ki belőle és beszélgetni kezdtek.
- Szerinted hány éves?
- Hát körülbelül 20, de nem vagyok benne biztos.
- Nézd meg, vannak-e életjelei!
- Rendben.
A férfi letérdelt a lány mellé, és a nyakára tette a kezét. Eközben megállapította, hogy bár van pulzusa, de mindenképpen kórházba kell szállítani.
- Dobog a szíve, de nem kecsegtető az állapota, úgy látom a lábát és a tenyerét nagyon megüthette, valószínűleg robot testrészekre lesz szükség, készítsd az ágyat és vigyük be a kórházba.
A férfi azonnal a repülőgéphez sietett, kinyitotta az egyik ajtaját majd egy hordozható ágyat emelt ki. Mintha egy picit beakadt volna az ágy valahová, de a férfi, ahogy csak lehetett kivette, majd odafutott vele a lányhoz.
- Én tartom az ágyat, te rakd rá, de vigyázz a sérült végtagjaira!
Társa nem is felelt, hanem cselekedett. Fölemelte a lányt és az ágyra tette.
Hátsó felét fölemelve elindultak, a repülő felé. Az ajtónál az elől lévő férfi megállt, letette a lányt majd kinyitotta az ajtót, végül fölemelték a lányt ismét, és betették hátul. Ekkor a repülőgép fölszállt, és nagy porfelhőt hagyva maga után elhagyta a tengerpartot. A legközelebbi város Miami volt, ami repülőgéppel körülbelül húsz perc út .
- Hallod? Szerinted ez a lány önszántából nem ment át az utolsó kapun sem, vagy kényszerítették, hogy maradjon és száz nap múlva haljon meg?
- Jó kérdés, de szerintem...
a fő pilóta be sem fejezte mondanivalóját, megszólalt a rádió
- Thomas! Találtatok valakit?
- Pozitív! Szólt Thomas.
- Írja le, hogy néz ki!
- Húsz év körüli lány, barna haja és barna szeme van.
- Gondolom, hogy kiről van szó.
- Elárulja uram?
- Talán Dylan lánya, az utolsó kapu eltűnése előtt két nappal szállt tengerre, abban a hitben, hogy van egy kapu a Bahama szigeteken, de az volt a probléma, hogy az utolsó kapu Moszkvában záródott be.
- És logikus. Nem tűnt el, mivel a tengeren és óceánon nem hatott az erő, és a zárás után, hullámok visszahozták.
- Tévedés! A tengeren is nagyon sokan meghaltak, az hogy önök a tengeren tartózkodtak, az nem magyarázza meg, hogy nem tűntek el, az utolsó kapu eltűnésekor.
- De akkor miért pont mi éltük túl?
- Nem tudom, de most nem ez a fontos. Hozzák be a kórházba a lányt, én hívom Dylant, hogy megkerült a lánya.
- Vettem Szergej!
Nem telt el sok idő, a lányt a kórházba szállították. Sápadt arca ijesztő volt mindenki számára. Az apja le volt ülve melléje, és a képernyőn figyelemmel követte az életjeleit, amik nagyon stabilak voltak.
A nap már-már érintette a lány arcát, de ő tovább aludt. Dylan türelmetlenül sétált körbe a szobában. Minden kör után megnézte, hogy jók-e az életjelek.
Egyre világosabb lett. A nap már félig kibújt rejtekéből, de még nem akart megmutatkozni teljes egészében. Ekkor az apa odament a monitorhoz, és ellenőrizte az adatokat, amik nem változtak. Az idő telt, de a lány még mindig aludt.
Nemsokára a nap teljesen felkelt. A lány szemei kinyíltak. Apja odafutott, és megszólította.
- Bella?
A lány nem válaszolt.
- Én vagyok... apa!
- Fáj a lábam! Hányadika van?
- Másodika. Felelte.
- Milyen évet írunk?
- Lányom! 2021 van. –szólt meglepetten Dylan.
- Te ki vagy?
- Apád vagyok kincsem!
Rádöbbent az apja, hogy nem emlékszik semmire a lánya.
- Jól vagy?
- Fáj a fejem! Monda Bella és felült az apja mellé.
- Emlékszel az életedből valamire?
- Semmire sem. Még rád sem emlékszem. Nem tudom, hogy hogyan kerültem ide, nem tudom, ki az anyám ki az apám, nem tudom, hány éves vagyok, semmire sem emlékszem.
- Rendben. Akkor fölvilágosítlak. Te Bella Parker vagy. Mielőtt elvesztetted volna az emlékeidet, a földön kapuk jelentek meg, amikről senki nem tudott semmit. Az első két kapu Los Angelesben és Bangkokban jelentek meg. Azokba senkit sem engedett be a hatóság, mert veszélyesnek tűnt. Később sok ember ide menekült, mert egyre romlott az időjárás, és ahol a kapuk eltűntek emberek sokasága vált semmivé. Végül mindenki elmenekült csak azok maradtunk, akik túlélték a kapuk eltűnését.
- Túlélték?
- Minden kapu hat napig volt jelen, majd amikor felszívódtak, a körülötte élő emberek eltűntek. Egyetlen üzenetet kaptunk a műholdakon keresztül, idézem: - Mindenki, aki a földön maradt, hagyja el a bolygót egy kapun, keresztül mert száz nap múlva a nap fölrobban. Megtaláltuk a magyarázatot a kapuk megjelenésére. Közeleg az Utolsó Naplemente!

- Ez mit jelent?
- Ez azt jelenti, hogy aki nem ment át a kapun –például mi- az száz nap múlva meghal. Azt gondoljuk, hogy az Utolsó Naplemente, a nap megsemmisülését jelenti, ami valószínű, hogy meg fog történni.
- Akkor mi miért maradtunk itt?
- Voltak, akik nem akarták elhagyni a földet, és voltak, akik ezek miatt maradtak.
- És hány ember él a földön?
- Veled együtt százról tudunk. A többi hétmilliárd nincs velünk.
- Akkor mi meghalunk?
- Nem. Feladatunk van, hogy megmentsük ezt a földet. Azért maradtunk.
- Szóval mi százan kell, gyakorlatilag '' megmentsük '' a földet? Bíztató!
- Nem lányom, nem ez a száz ember kell, megmentse a földet!
- Hanem kik?
- Mi ketten