Az utolsó naplemente

Nyolcadik fejezet: Az emlékek áldozata

Rengeteg nap eltelt. Alig volt még öt nap az utolsó naplementéig. Kennedy ült a kávézóban. Ott, ahol először randizott Bellával. Akkor kék és fehér kockás ingben volt ő és a lányon meg estélyi ruhában. A szép dolgok olykor az égből pottyannak, de könnyen el is tűnnek.

- A pincéren piros ing és fehér szoknya volt. –Suttogta. - A mellettünk lévő asztal üres volt és a hátában egy pár, kávét iszogatott. Előttünk két tizenhat éves fiú sörözött és közben a futball világbajnokságról beszélgettek.

Amikor már akartam megcsókolni Bellát, a pincér leejtette a tálcát, amelyen egy limonádé, két kávé és hat vagy hét sör volt. A csörömpölés hangjára mindenki odanézett. Nem tudtam ekkor megcsókolni őt, de volt még lehetőségem. Egy évvel később veszekedtek a ballagáson az apjával és akkor is hozzám futott, hogy az apja azt mondta, hogy válasszon közte és az apja között, mert az apja gyűlölt engemet, de Bella jobban szeretett. Tizenöt évesen hozzám költözött. Most miért haragszik rám Bella? Mielőtt elment volna a hajóra, hogy lényegében sírba tegye az emlékeit, még telefonon utoljára egy szeretlek szót küldött. De nem mondta, hogy elmegy, vagy legalábbis el akar menni erről a világról egy kapun. Annyira szeretett még akkor is, hogy nem szólt elutazásáról, hiszen félt attól, hogy olyat fogok tenni, amit megbánhatok, hogy átkísérem őt a kapun, amit senki másért nem, de érte megtettem volna.

Bella másképp látta a világot. Azt hitte, hogy Kennedy egy aljas ember, és csak most jön rá, hogy mennyire is kihasználta. A világot másnak látta. Más volt neki minden. Amit azelőtt hitt, csak egy hamis kép volt, ő ezt gondolta. Úgy hitte, hogy amikor visszakapta az emlékei, majdnem teljes részét, egy új, friss, és üres agyba kapta vissza. Az apja volt neki a példaképe. Akár hányszor is veszekedtek, mindig Dylannek adott igazat, mivel ő tanította meg minden jóra az anyja halála után. Most Bella a jól megszokott mólón ült, és azon gondolkodott, hogy hol lehet a harmadik emlék. Megkérdezhette volna Kennedyt, viszont a haragja nem engedte.

Miközben Kennedy a kávézóban sírt, Bella boldogan figyelte a naplementét.

- Nem! Ez még nem az utolsó naplemente- Gondolta Bella. – Az utolsó naplementéig még jó pár nap van. Viszont tudnom kell, hogy a sakkfigurát egyedül kell megkeresnem, mivel Kennedyben már nem bízhatok meg.

Nincs még elveszve a remény. Talán az utolsó emlékem helyszínén kellene, megkeressem. Viszont az utolsó pár emlékemet nem tudom időrendi sorrendbe tenni. Más megoldást kell keresnem. De mit?

Bella bizonytalanul gondolkodott, hogy hol lehet az utolsó emléke.

Gondolkodott, és bízott benne, hogy Kennedy segítsége nélkül is megtalálja.

Kennedy sétált a városban. Tudta, hogy Bellát hol tudná megtalálni, viszont nem indult a keresésére mivel értelmetlennek találta, hogy Bella leordítsa a fejét, hogy miért ment oda.

Bella születése előtt egy évvel, az anyja, Lana Parker egy könyvet írt azzal a címmel, hogy:''A tökéletes színe''. A könyv nagyon híressé vált és Kennedy nem olvasta sohasem el. De gondolta, hogy elmegy a könyvtárba és most van ideje, hogy elolvassa. A könyvtár közel volt és elment. Odaballagott az ajtóhoz, ami be volt zárva. Jobban elkeseredett, és sírásra fakadt.

Gondolta, hogy már nem tudja senki sem megbüntetni, ezért betöri az ajtót és bemegy. A könnyek csöpögtek le az arcáról. Megfogta a kilincset és vállal neki rontott. De az ajtó nem engedett. Egy közeli autóhoz ment. Megpróbálta betörni az ablakát, de mielőtt betörte volna észrevette, hogy be sincs zárva és a kulcs az anyósülésen van. Beült majd egyenesen nekiment az autóval az ajtónak, amiből egy akkora darab tört ki, hogy könnyedén be lehetett azon menni.

A nap már le volt menve, de még a sugarai jól megvilágították a földet. Ahogy Kennedy belépet az ajtón, a riasztó beindult. Próbált úgy tenni, mint akit nem érdekel, viszont ez nehéz volt mivel nagyon mérgesítő volt a sípolása. Kimászott az ajtón és elkezdte a hangszórót kővel hajítani. Többszörösen is eltalálta, de az gond nélkül sípolt tovább. Ekkor megpróbálta belülről kikapcsolni. Bement és a riasztó a folyosó másik végén volt. Odaszaladt és egy könyvel mért csapással, a riasztót kimozdította a helyéről. Rengeteg kábellel kellet szembenéznie. Egy kézmozdulattal elszakította az egészet. De a riasztó nem hallgatott el. Ekkor gondolta, hogy a villanyórát, ha kikapcsolja meg fog állni. A villanyóra a folyosó bal falán volt. Oda ment és kikapcsolta. A riasztó ekkor elhallgatott.

Az emeletre fölérve a hátsó ajtón ment be, így a z betűs könyveknél volt. Ahhoz, hogy megtalálja az a betűs könyveket a terem hátsó bal sarkából az első jobb sarkába kell, menjen. Odaérve beállt a sorba és végighúzta a könyveken az ujját. Gond nélkül megtalálta a könyvet, majd elkezdte olvasni.

A tökéletes színe, írta Lana Parker.

A könyv hátáról elolvasta a tartalmat is:

A társadalom sosem tud tökéletes lenni. Nem tud tökéletes lenni addig a pontig, amíg mindenkiből ki nem irtják a rasszizmus gondolatát.

A legnagyobb filozófusok összeültek, hogy egy olyan állam vezetési elméletet írjanak össze, ami a tökéletesség határát súrolja.

Arra a döntésre jutottak, hogy a rasszizmus nagy problémát jelent ezért olyan társadalmi csoportokat hoznak létre, ahol nincs rasszizmus mivel mindenki ugyan olyan. Megalkotják ezeket a csoportokat minden országban, olyan formában, hogy két társadalmi csoport egy-egy polgára sosem találkozhat. Ez a vezetési forma ötven évig működik, majd lázadások törnek ki. Leghamarább az okosak társadalma lázad fel, majd megpróbálja megölni az irányítókat és kimenteni a minden társadalom polgárait. Ez működik is, viszont amikor a szellemi fogyatékosok társadalmához érnek, és meglátják, hogy milyen boldogságban élnek megáll a felszabadítók esze. És ez csak a kezdet.

Az okos emberek azt gondolják, hogy kell hazudni, és a hazugságot elhitetni másokkal is, hogy élhessünk. Kell hazudni. Kell hazudni, de csak akkor, ha túl akarunk teljesíteni magunkon.

'' A személyiségünk akkor tud az lenni, aki valójában, amikor elfogadjuk, hogy úgy vagyunk tökéletesek, hogy nem vagyunk tökéletesek.''

- Hazugság! –Kiáltott fel Kennedy- Most már értek mindent. Azonnal felkeresem Bellát.