Az utolsó naplemente

Tízedik fejezet: Könnyező naplementeElső rész

A gépezet, ami a vegyszert vitte be az agyba, Bellára volt csatolva az emlékek törléséhez.

- Bella! – Szólt Kennedy- Tudd, hogy csak a hamis emlékeid fognak eltűnni. Amiket átéltél, azután hogy megtaláltunk a tengerparton, megmaradnak, csak a betáplált emlékekre nem fogsz visszaemlékezni, úgyhogy majd beavatlak.

- Értem, indíthatod a gépet.

Kennedy lehúzott egy kart, majd elkezdett a gép hangosan dolgozni. Bella elvesztette eszméletét, szemei könnyezni kezdtek majd lecsukta azokat. Kis idő múltán, Bella kinyitotta a szemeit, és megszólalt:

- Igazad volt. Mindenre tisztán emlékszem, viszont a beépített emlékek kiestek.

- Akkor elmondanám az életedet röviden: Itt Miamiban születtél 2000ben. Testvér nélkül neveltek a szüleid. 2021 elején mikor a kapuk megjelentek, az édesanyád átment a kapun. Téged az apád nem engedett át. Miután a kapuk eltűntek, elterjed egy hír, –ami igaz is volt - hogy a Bahama szigeteken van még egy kapu, ami az utolsó naplementéig ott fog lenni. Te elindultál a kapu fele, egy bárkával. Apád ezt az indulásod előtt megtudta, ezért egy bombát szerelt rá, majd ahogyan elindultál élesítette. Tudta, hogy a hajóról el fogsz tudni menekülni, ezért bátran megmerte tenni. A vízben elájultál és kisodródtál a partra. Amikor az osztagok embereket kerestek az egész földön, megtaláltak téged. Majd ezután te is emlékszel.

- De hogyan veszítettem el az emlékeimet.

- Valószínűleg apád törölte, mielőtt az osztagok megtaláltak volna, és oda vezette őket, hogy mindenki abban a hitben éljen, hogy ők találtak meg és nem Dylan. És azért törölte, hogy majd olyan hamis emlékekkel tudja megtölteni a fejed, amik maradásra késztetnek.

Bella felállt, majd odament Dylanhez és megkérdezte:

- És igaz, hogy mi régebb együtt voltunk, mert ha igen, akkor szeretném nagyon, ha most is együtt lennénk.

Kennedy arca elvörösödött. Kis tétovázás után bólintott, majd odahajolt Bellához és megcsókolta. Mintha mind a ketten tudták volna, hogy ez így van rendjén. De ekkor Kennedy rájött egy fontos dologra.

- Ha majd eljön az utolsó naplemente, te elmész? Kérdezte.

- Kennedy, tudod te is jól, hogy te nem tudod itt hagyni a földet, én meg nem tudok maradni. Olyan döntés előtt állunk, amire egyikünk sem tud nemet mondani. Ha mind a ketten maradunk, meghalunk, de ha te velem átjössz, akkor tovább élünk.

- Élni, igazán csak boldogan lehet. Ha ez a boldogság, egy kicsit is megtörik, elrontja az egész életet. Szóval elvállunk. De remélem, hogy az utolsó naplementét megnézzük.

- Megnézzük, majd elmegyek, meg kell keressem az anyámat.

A fiatalok elfogadták, hogy nem tudnak jó döntést hozni, ezért kiélveztek minden percet. Az utolsó napokban a mólónál sétálgatva, a könyvtárban elgondolkozva, a kávézóban beszélgetve és a motorcsónakkal utazva, egyikük sem ejtett egyetlen könnyet sem. Vidámak voltak, mert tudták, hogy valahol máskor még megismerik egymást. Hittek benne, hogy vár rájuk egy szebb világ.

Az utolsó nap reggelén a kávézóban éppen Dylanről beszéltek.

- Szerinted mi történt az apámmal? –Kérdezte Bella.

- Valószínűleg ott ragadtak japánban, vagy meghaltak. –Mondta Kennedy határozottan.

- Annyi rosszat tett velem, mégis ha visszajönne, úgy, hogy végre jót akar tenni, és elenged, hogy hadd menjek, megbocsájtanék.

- Tudom. Ő az apád.

Kennedy ekkor nagyon komoly képet vágott majd fölugrott az asztaltól.

- Bella! Meg van még a felvétel, arról a rádióbeszélgetésről, amit apádéknak közvetítettem, amikor mentünk a parkba.

- Persze, itt a telefonomon.

Bella odaadta Kennedynek a telefonját, aki rögtön elindította a felvételt.

- Hawkins! A síkvágók készen állnak a szublimációra.

- Rendben. Vákuum előállítás. .....

Majd egy kicsit előre vitte.

- A Zéró pontban vagyunk. Az sík erőssége Newtonban hatványozódik.

- Zéró pont. – Szólalt meg Kennedy.

- Mit jelent?

- 2018ban kísérleteket végeztünk, a téridő síkokon. Megállapítottuk azt, hogy a sík, amin fekszik az univerzumunk egy kettes rendszer egyik tagja. A két sík közt van egy sötétanyag réteg. És nem voltunk biztosak benne, csak feltételeztük, hogy a sötétanyag réteg közepe néha üreges és néha nem. Ekkor kiszámoltuk, hogy mikor üreges és mikor zárul be. Érdekes módon száz nap nyitva van és száz nap be van záródva.

- Szóval? –Kérdezte értetlenül Bella.

- Szóval mi ebben az üregben vagyunk. Mi is a Zéró pontnak neveztük el.

- De miért pont Zéró pont?

- Mert itt az idő, csak illúzió. Amikor kapuk jelentek meg, igazából csak egy menekülési út volt vissza a földre, mert ide kerültünk, valamilyen oknál fogva. Viszont mivel az idő itt nem létezik. Valószínű, hogy nem is hatnak rá a fizika törvényei. Könnyen meglehet, hogy az ősi múltba vezetnek a kapuk, egy új lehetőség ként az emberiségnek.

- Ez mind tiszta, viszont ki tette ide a kapukat nekünk?

- Fogalmam sincs. Na de mi ezen, nem tudunk változtatni. Szerintem induljunk el a Bahama szigetekre.

A repülőgépen mind a ketten csak azon gondolkoztak, hogy Bellának mennyire nehéz lesz Kennedy nélkül, viszont tudták, hogy ez kell, történjen.

Odaérve, a szigetek felett körözve mind a ketten azonnal észrevették, hogy egy barlangból nagy fény szivárog ki. Tudták, hogy bent lesz a kapu. Kennedy óvatosan letette a parton a gépet, majd egy kétszáz méter séta után ott is voltak a barlangnál. Bementek és a barlang belseje egy teremnek hatott. Egy kör alakú terem volt, ahol a víz csordogálását is lehetett hallani. Látták, hogy valóban ott a kapu, ami csak arra vár, hogy Bella lépje át. Viszont Bella nem ezt tette. Megfogta Kennedy kezét majd visszamentek a tengerpartra és nézték az utolsó naplementét. Bella Kennedy mellkasára dőlt, és így szólt:

- Mindig is tudtam, hogy az utolsó naplementét a tengerpartról fogom nézni, viszont nem tudtam, hogy veled, és hogy nem a mólónál leszünk.

Kennedy csak hallgatott, nem tudott szólni. Még talán egy-egy könnycseppet is elmorzsolt titokban, hogy Bella ne lássa, ő most tényleg sír.

A nap lement. Eljött a búcsú ideje. Bementek a barlangba, majd Kennedy közelebb hajolt Bellához, majd suttogni kezdett:

- Még vagyunk páran a földön. Még élünk egy pár órát. Arra gondolj, amikor átlépsz a kapun, hogy boldogan fogunk mind meghalni. Soha ne sírj miattam, mert nekem sem lesz alkalmam sírni. Az egész életed, amire emlékszel hazugság volt. Át akartak verni, de te és én megoldottuk. Itt az utolsó pillanat. Nem tudod, hogy hová fogsz most jutni, ahogy én sem. De hidd el. Jó hely. Neked jó.

- Azt nem értem, –Mondta Bella a naplementét bámulva - hogy tudott a saját apám a szemembe hazudni olyan jól, hogy sejtésem sem volt, hogy hazudik.

- Tudod, minden bölcsesség igaznak tűnik egészen addig a pontig, amíg jön egy hülye, és bebizonyítja az ellenkezőjét.

Ahogy elmondta, megcsókolta, majd Bella tudta, hogy mit kell, tegyen. Elindult a kapu fele. Lassan lépkedett. Még három lépésre volt a kaputól mikor visszanézett, és integetni akart vidáman Kennedynek. Ekkor a háttéri sötétségből egy fegyver törte meg a csöndet. A golyó egyenesen Kennedy fejét találta el. Bella odaszaladt Kennedyhez, majd a nyakára tette a kezét. Nem volt már pulzusa. Ordítani kezdett a sírástól