Az utolsó naplemente

Hetedik fejezet: Bizonytalanság

A rádiókapcsolat megszűnt. Kennedy és Bella nem hallották a beszélgetést. Nem tudhatták, hogy mire készülnek a japánok, de egyben biztosak lehettek. Gyorsan kell, cselekedjenek ők is, és az apjáék is. Egy kicsit még vártak, majd mikor már tudták, hogy elveszítették a kapcsolatot visszaültek az autóba és tovább mentek Jacksonville felé. Most volt idejük beszélgetni, hiszen Miami és Jacksonville közt nagy a távolság.

- Kennedy! –Szólt Bella- Azt szeretném kérdezni, hogy a múltban –tudod a kapuk megjelenése előtt- volt nekem... tudod hát olyan fiú barát, akit nagyon szerettem?

- Pasid?

- Igen!

- Ha jól emlékszem volt. Egyszer a mólónál láttalak titeket sétálni. Szomorú voltál mivel nem jutottál be abba a főiskolába ahova szerettél volna.

- És hogy hívták?

- Azt nem hiszem, hogy fontos lenne tudnod, az emlékekkel tudod csak igazán visszakapni őt.

Kennedy nem árulta el, hogy az a barát ő volt. Nem árulta el, egyszerűen meglepetést akart szerezni. Az volt a terve, hogy egy szál rózsával fogja Bellát fogadni, miután visszakapta az ő emlékét is.

Bellának nagyon fontos volt Kennedy. Az életét határozta meg az a fiú. És Kennedy nem tudja felkészíteni Bellát az ő emlékére.

De volt mindig egy nagy probléma. Az apja olyan erős aggodalommal volt a lánya iránt akár hová is ment, hogy miután Kennedy és Bella kapcsolatát megtudta, egyszerűen nem is tudott a fiúra nézni a harag miatt. Csak azért bízta meg Kennedyt, hogy segítsen Bellának megkeresni az emlékeket, mert tudta, hogy annyi ésszel rendelkezik, hogy ez neki egyszerűbb, mint másnak. Rengeteg veszekedés után, Dylan engedett a lánya szerelmének, de sosem volt kibékülve a tudattal, hogy a lánya Kennedyt jobban szereti, mint az apját.

Ha Bella megtalálja az iránytűt, leghamarább Kennedy emlékét fogja visszakapni.

Jacksonville városba érve, Bella egy nehéz kérdést tett fel Kennedynek.

- Az emberek miért szeretik egymást?

Kennedy picit gondolkodott majd válaszolt.

- Tudod az ember egy társas lény. Más emberek nélkül üres az élete. A gyerekkorodra te is emlékszel. Biztos te is szeretted a fagyit.

- Remek volt, minden nyáron fagyit enni.

- Na és képzeld el a fagyi tölcsért üresen.

- Úgy nem finom.

- Na, látod? Pont ez van az emberekkel is.

A Kathryn Abbey Hanna park közelében voltak. Bella emlékezni kezdett az álom részleteire. Egyre tisztában. Elindult a parkban előre, majd megfordult és csak ment körbe. Nem tudta mitévő legyen. Érzi, hogy közel az emlék, de nem tudja, hogy hol is kellene keresni.

- Bella! Gyere, leülünk egy padra és majd eszedbe fog jutni.

- Bízok benne.

- Elmesélek egy történetet. Gyerek voltam. Talán tizenkét éves, de lehet, hogy kevesebb. Már nagyon elegem volt abból, hogy mindenik filmben azt látom, hogy valakinek van barátnője, és nekem nincs. Arra gondoltam, hogy én is keresek magamnak egy lányt. Egy osztálykirándulás alkalmából, amikor a Karib tengernél jártunk, láttam is egy nagyon szép, és elbűvölő lányt. Nem mertem először odamenni, hogy beszélgessek vele. Lehajoltam a földre és arra gondoltam, hogy azért nincs nekem barátnőm, mert folyamatosan csak tétovázok. Az öklömet összeszorítottam, és úgy éreztem, mintha egy pengét szorítottam volna meg. Én csak még erősebben szorítottam. Elhatároztam, hogy fölállok és odamegyek. Elindultam, és a szemébe nézve nem is gondolkoztam. Ahogy odaértem hozzá, azonnal tudtam, hogy ha most nem szólalok meg, talán soha nem lesz bátorságom beszélni vele. És ha lenne is bátorságom sosem fogok vele találkozni. Úgyhogy köszönés nélkül megdicsértem a szép kék szemét. És tudod mi történt ekkor?

- Mi történt?

- A lány spanyol volt és nem értett egy szót sem. De megtanultam azt, hogy minden adandó alkalommal élni kell, de csak akkor, ha tudunk bízni benne, hogy annak pozitív következményei lesznek. És ahogy visszaindultunk Észak Amerika szívébe úgy nem is...

- Hogy mondtad? –Vágott bele Bella a szavába.

- A lány spanyol volt.

- Nem, azután mit mondtál?

- Ahogy visszaindultunk Észak Amerika...

- Zseni vagy! Merre van innen észak?

- Velünk szembe.

Bella elindult észak fele. Úgy ment, mintha minden nap itt lenne ebben a parkban.

- Értem már –gondolta magában Kennedy- az iránytű piros része mindig északot mutatja. És talán épp ezen a padon van egy olyan emléke, ami befolyásolta az iránytű helyét. Sietnem kell. Az autóhoz szaladt és elvette a rózsát a csomagtartóból, ami szépen be volt csomagolva, majd a pad alá rejtette.

Bella nemsokára vissza is érkezett. Az iránytű a kezében volt.

- Megszereztük ezt is! –Kiáltott fel Bella.

- Törd össze.

Bella fogta az iránytűt és a legközelebbi fának dobta. Ekkor összeesett.

Bella ismét emlékeket kezdett látni. Történéseket, amik a kamaszkorra emlékeztetnek. Titokban cigizés a fák között, péntek esti vidám mulatságok, ártatlan veszekedések a szülőkkel. És a képbe jött ekkor Kennedy.

Bella a padon ült. A Kathryn Abbey Hanna parkban. Ugyanott ahová utaztak.

Az apjával beszélgetett. Az apja szájából elhangzik ez a mondat:

- Szeretni csak akkor, lehet, ha tudjuk, hogy mit jelent szeretni, viszont hamis, önmagadnak betáplált érzelmekkel, ez lehetetlen. Így ezek mind, csak üres érzések. –Majd válaszolt Bella is.

- Talán igazad van. Kennedy sok rosszat tett nekem. Kötelező módon, őt el kell, felejtsem. Most jövök rá hogy mennyire aljas volt. Megcsalt annyi emberrel, és én megbocsájtani akartam, de ő lelép szó nélkül. Nem ember az ilyen.

Bella fölébredt.

- Emlékszel már rám? –Szólt Kennedy.

- Persze.

- Szeretlek! –Ekkor Kennedy átadta a rózsát Bellának. A lány elvette, majd a tövisekkel nem foglalkozva, ököllel szakította darabokra a rózsát, majd Kennedyvel szembe dobva elsietett a park túlsó végébe.

A fiú értetlenült nézte. Nem jutott szóhoz, hiszen tudta, hogy nem ezt érdemli. Sosem tett ő semmi rosszat Bellának. Nem okozott neki sohasem csalódást. És most kifejezetten gyűlöli.