Az utolsó naplemente

Hatodik fejezet: A kolóniákon túl

Dylan a repülőgépet megpróbálta letenni. Óvakodott, hogy ne vegyék észre, és miután megszakadt a kapcsolat Kennedy Cobbal, így nem tudott több beszélgetést lehallgatni.

A gépet lassan és a lehető leghalkabban próbálta letenni. A kolóniák mellet próbált leszállni, viszont nem volt egyszerű, mivel elég meredek hegyen helyezkedtek el. A magasból észrevettek egy parkolót, ami éppen üres volt.

- Leszállok! Szólt Dylan

- Dylan! Nem fog sikerülni, te és Thomas létrán menjetek le, én addig egy biztonságosabb helyen leteszem a gépet.

- Rendben Szergej! Minél közelebbi helyet keress, hogy ha menni kell, akkor ne késlekedjünk.

- A közelben láttam egy tisztást, úgy 2 mérfölddel lehet innen.

- Tökéletes!

Szergej leengedett egy szalaglétrát a repülőből, majd Thomas és Dylan elindultak rajta lefele.

A pilóta próbált a lehető legközelebb szállni a parkolóhoz. Dylan volt alól, úgyhogy amikor kellő távolságra ért, ugrott. Majd Thomas követte, ezután a gép eltűnt a látóhatáron.

Dylan és Thomas megközelítették a kolóniákat. A levegőben megítélték, hogy három van egymást követően, viszont sokkal nagyobbak voltak, mint ahogy azt elképzelték előre. Az elsőbe próbáltak bemenni, ami közel sem volt olyan egyszerű, ahogyan azt elképzelték. A fegyverüket elővették majd közelebb és közelebb mentek az ajtóhoz. Dylan félre ált és Thomas egy rúgással betörte az ajtót. Bemenve egy előszobát láttak így haladtak tovább. Következett egy másik ajtó, amit Thomas ismét be akart rúgni viszont Dylan leállította, mivel az ajtó mögött embereket hallottak beszélni.

- Valószínűleg őrök. –Szólt Dylan

- Én berúgom az ajtót, majd megpróbálunk beszélni velük, és ha nem sikerül, akkor tüzet nyitunk rájuk.

Dylan bólintott majd Thomas nekifutott az ajtónak, ami nem törött be és a nagy csörömpölés hallatára kijöttek az őrök. Négy őrrel találkoztak szembe, akikre nem is próbáltak lőni, hanem fegyverüket letéve a magasba emelték a kezüket.

- Amerikaiak vagytok? –Kérdezte az egyik őr.

- Igen. –Szólt Thomas

- Rendben, a főnök majd elintéz benneteket.

A négy őr megfogva Dylant és Thomast egy fekete maszkot tettek a fejükre, hogy ne lássák a főnökhöz az útvonalat.

Hallottak beszélgetéseket, de nem tudtak belőle kivenni semmit, annyira visszhangzott a terem. Egy lépcsőhöz értek. Azon fölbotorkálva egy ajtónyikorgást hallottak, majd azon belépve az egyik őr japánul szólalt meg, amire egy másik ember válaszolt, aki nem a négy őr közül volt.

A maszkot levették a fejükről majd a négy őr elhagyta a termet.

- Foglaljatok helyet!- Szólt a férfi, majd így folytatta beszédét: - Gondolom, tudjátok, hogy miért vagyunk mi itt?

- Hogy megöljön azért, amiért behatoltunk ide? –Szólt megszeppenve Thomas

- Jó meggondolás, viszont nem. Kensaku vagyok, az igazgatója az UKK (Utolsó Kísérleti Központ) igazgatója. Ezekben a kolóniákban bizonyos kiséletek folynak arról, hogy hogyan jelentek meg a kapuk és, hogy mi a céljuk.

- Jutottak valamire?

- Ez tudja titok. Nem mondhatok erről semmit, mert maguk, amerikaiak megpróbálnák megakadályozni a tervünket.

- Halvány fogalmuk sincs a kapuk céljáról és megjelenéséről. –Mondta Dylan dühös hangnemmel. –Azt sem tudják, hogy hova vezet a kapu és, hogy hogyan lehetne megakadályozni az egész folyamatot, és nekünk cselekednünk kell, mert alig 70 nap és a föld elpusztul.

- Ha a föld elpusztulását meg is tudnák akadályozni, az időeltolódás abban az esetben atomjaira bontaná az egész naprendszert.

- Miféle időeltolódás?

- Emberek élnek. Hétmilliárd ember él a földön. Oda kellene, eljussunk ahol ezek az emberek élnek.

- Hogy érti ezt?

- Elég érthető voltam, de nem fogom magyarázni tovább. Van az önök számára egy cella, oda visszük be önöket, hogy ne zavarjanak a munkánkban