Friendship {Cody Christian} || Befejezett ||

Ég veled

Mikor reggel felkeltem, Cody édesen szuszogott mellettem. Körbenéztem a szobámba, mindenhol dobozok hevertek. Összefacsarodott a szívem.
Ma elmegyek. Kevesebb, mint 2 óra múlva beülök egy autóba és itt hagyok mindent. Úgy gondolom, hogy inkább felkeltem Codyt.

-Héj Christian- suttogtam a fülébe, közben puha csókokkal hintettem be a mesztelen testfelületeit.

-Ezt meg tudnám szokni- hallottam meg álmos, rekedtes hangját. Mint mostanában mindig, ölelgetni kezdett, mint egy plüssmackót.
És mint mostanában mindig, nem ordítottam le a fejét. Kiélveztem minden percet, amit vele tölthetek.

-Gyere, menjünk reggelizni- tápászkodott fel az ágyról és elkezdett húzni maga után.

-Cody- álltam meg hírtelen.

-Hm?- nézett gyönyörű kék szemeivel rám.

-Csak csókolj meg- láttam az arcán egy kis meglepődöttséget, de meleg mosoly váltotta fel a helyét. Közelebb lépett, közben végig a szemembe nézett. Derekamat átkarolta és közelebb húzott magához. Szánk súrolta már egymást. Aztán Cody megszólalt.

-Csókolj meg te- hangja játékos volt. Azonban szükségem volt most rá, így vadul neki estem. Mikor már minden levegőm elfogyott, odabújtam mellkasához. Éreztem vadul dobogó szívét. Mély levegőt vett minden egyes alkalommal, így helyre állítva 3x olyan hevesen dobogó szívét.

-Hát ez nem volt semmi- bár nem láttam, tudtam, hogy most mosolyog.

-Igyekeztem- mondtam.

-Jóreggelt- köszöntünk anyának.

-Nektek is- nyomott egy-egy puszit az arcunkra- Na, Kincsem. Készen állsz?- dörzsölgette a tenyerét.

-Mire?

-Hát a költözésre- forgatta meg a szemét.

-Jaa...- nyújtottam el az utolsó betűt- NEM!- vallottam be- igazából rettegek.

-Nem kell félni- nyomott egy puszit a fejem búbjára Cody. 

-Ja- huppantam le a székre. -Mennyi idő múlva is kell indulnom?- kérdeztem anyától. Ő ránézett arany karórájára, majd mondta: - 1 óra...

-Fekete angyalkám, el kell most mennem- nyomott gyors csókot a számra- ígérem itt leszek, mikor elmész...- ezzel el is tűnt. Kedvem támadt volna sírva fakadni. Itthagyott.

-Asszem én most elmegyek felöltözni- hát kb 0 életörömmel csoszogtam fel a szobámba. Kivettem egy fekete nylon harisnyát, egy fekete egyberészes szoknyát és felhúztam a berina cipőmet. Hmm... Egész csinos voltam, nem a megszokott rockos külső, az biztos. A hajamat lágy hullámokban hagytam a hátamra hullani és tettem fel egy szolíd, natúr sminket.
Meg tudnám szokni ezt az új Stellát.

-Kincsem, itt a kocsi érted- szólt fel anya.
Megtöröltem a ruhámba a tenyeremet, majd újra tárcsásztam Codyt. Semmi, csak a hangposta. Legszívesebben elsírtam volna magam.
Kimentem, majd néztem, ahogy a költöztető cég minden holmimat elteszi. Anyára néztem, aki könnyes szemmel figyelte, hogy az egyetlen lánya cuccai bekerülnek abba a hatalmas autóba.

-Hol van Cody?- nem bírtam tovább. Sírva fakadtam. Rögtön 2 erős kezet éreztem meg, ahogy magához húz- te mégis hol a fenébe voltál?- toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Bár ez az egyre gyűlő könnyeimtől lehetetlennek tűnt.

-Azt hitted, hogy el sem búcsúzok?- küldött felém egy meggyötört mosolyt.

-Kapd be Christian- fúrtam a mellkasába a fejem.

-Héj, ne sírj- tolt el magától. Ahogy láttam saját magára is hallgatnia kéne. Csillogtak a szemei. - Hoztam neked valamit.

-Mit- töröltem meg az orromat.

-Fordulj meg.
Így tettem. Cody felemelte a hajamat és éreztem, hogy egy hideg lánc a bőrömhöz simul. Megnéztem a medálját. Egy C betű lógott az ezüst láncról.

-C, mint Calum a kedvenc bandámból?- poénkodtam.

-Istenem, de fogsz hiányozni- húzott közel magához és gyengéden, mégis szenvedélyesen megcsókolt. Éreztem, ahogy egy meleg, nedves könnycsepp végiggördül az arcomon. Csakhogy nem az enyém volt az.

-Ne csináld ezt Cody- csuklott el a hangom...- ne sírj... kérlek...
A barátom, csak letörölte, nedves arcát, majd magára eröltetett egy mosolyt.

-Ez is a tiéd még- nyújtott át egy borítékot. Azonnal elkezdtem kibontani, ám megállított- majd az úton.

-Kisasszony... Ideje indulni- szólt a sofőr.
Odamentem anyához, elbúcsúztam tőle, majd Codyhoz visszamentem.

-Akkor... Mennem kell- próbáltam felfelé pislogni, hogy véletlenül se kússzanak ki a könnycseppeim, azonban, mikor megláttam, hogy Cody a kezébe temeti az arcát és a válla rázkódni kezd, nem bírtam tovább. Megöleltem és csendesen zokogtam rajta.

-Elég- tolt el magától. Letörölte az arcát- így hiába csináltad meg a káprázatos sminkedet. És ha még nem mondtam volna, iszonyatosan dögös vagy fekete angyalkám. Bejön ez az új stílus- kacsintott egyet, és a mai nap folyamán szinte legelsőnek láttam megjelenni egy igazi mosolyt az arcán.
-Szeretlek- csókoltam meg. Abban a csókban benne volt minden. Félelem, öröm, vágy, bánat, csalódottság és izgatottság. -Mennem kell- belenéztem Cody szemébe, majd szépen lassan elfordultam. Nem akartam hátranézni. Helyesbítek... nem mertem hátranézni.
Beszálltam az autóba, ami rögtön el is indult. Néztem az egyre távolodó fiút, aki mosolyogva integet nekem. Hálás voltam ezért a mosolyért. Cody tudta jól, hogy még nehezebb lesz nekem, ha sírni látom.
Sosem fogom elfelejteni őt.

*Cody szemszöge*

Néztem az egyre távolodó autót és úgy éreztem, hogy nem bírok tovább erős maradni. Megöleltem Stella zokogó anyukáját, majd hazamentem.

Lefeküdtem az ágyra és engedtem a bánatomnak. Egyre csak folytak a könnyeim, míg végül elaludtam.

Dörömbölésre keltem. Feltápaszkódtam, iszonyúan fájt a fejem, majd odamentem az ajtóhoz. Kinyitottam. Először fel sem fogtam, hogy ki áll az ajtóban. Aztán, mikor eljutott a tudatomig, lefagytam. Csak álltam és néztem a gyönyörű barátnőmre.

-Te mit keresel itt?- ennyit tudtam kipréselni magamból.

-Visszajöttem a szerelmemehez- dobta le a táskáit, majd a nyakamba ugrott.

-Ez azt jelenti, hogy nem mész el?

-Nem foglak elhagyni Christian. Nem fogsz tőlem megszabadulni.
Olyan erővel öleltem azt a törékeny lányt, hogy féltem, hogy összetörik.
De nem számított.
Újra együtt vagyunk.

-Tudod, anya azt mondta egyszer, hogy onnan tudom, hogy a jó döntést hoztam meg, ha boldog vagyok- mondta.

-És...? Boldog vagy? - toltam el magamtól, hogy bele tudjak nézni gyönyörű barna szemeibe.

-Nem is lehetnék boldogabb

A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.