Mondd ki a nevemet

2. fejezet

Félórás autóút után egy nagyon szép kertvárosi részhez értünk. Tiszta utcák, gondosan ápolt gyep, fákkal szegélyezett utcák és gyönyörű házak jellemezték ezt a részt. Ide, főként, a jobb módúak költöztek. Madarak csicsergését lehetett hallani mindenhol. Nagyon kellemes környék volt. Bekanyarodtunk az egyik ház kocsifeljárójára.

– Megérkeztünk – mondta Kevin, majd kiszállt az autóból. Én is követtem a példáját. Mélyet szippantottam a levegőből. Végre biztos talaj volt a lába alatt és levegőn voltam. Közérzetem még mindig labilis volt. Mikor Kevin kivette a csomagomat, elindult a bejárati ajtó felé. Követtem őt. Kinyitotta az ajtót, majd félreállt és előre akart engedni. Annyira szokatlan volt az előzékenysége, hogy megint csak zavarba jöttem. Mondtam neki, hogy menjen csak, de állhatatos maradt. Így kénytelen voltam belépni. Tágas hallba értünk. Lehajoltam és levettem a cipőmet. Kevin előrement.

– Ez itt a konyha – mondta és belépett. Áhítatosan mentem utána. A konyha gyönyörű volt! Hol volt a mi kis rossz, vályogházunk konyhájához képest! Körben pultrendszer, mosogatógéppel, mosógéppel és szárítógéppel felszerelve. Középen egy asztal hat székkel. A konyha végéből nyílt az étkező. – Ezt akkor szoktuk használni, ha vendégeket hívunk, egyébként Amy-vel a konyhában eszünk.

Vendégek. Erre elfintorodtam a háta mögött. Nem rajongtam az emberekért. Én ilyen alkalmakkor majd a szobámban leszek, hogy ne zavarjak, vagy ne égessem a munkaadómat. Döntöttem el. Az étkezőből egy kisebb boltív át a nappaliba jutottunk. Pazar volt ez is. Ízlés és pénz volt, az biztos. Na és persze, ott volt az elmaradhatatlan kandalló! Már magam előtt láttam a filmekből oly jól ismert karácsonyi jelenetet a kandalló előtt! Fantáziám meglódult és láttam előtte magamat...és....

– Csilla! Jól vagy? – rázott fel Kevin kellemes hangja képzelgésemből. Elpirultam. Már megint!

– Igen! Persze! – vágtam rá azonnal, hogy elrejtsem zavaromat. Igyekeztem összeszedett képet vágni és megint mereven más irányba néztem. "Na, mi van? Miért nem megyünk tovább?" Mivel nem mertem ránézni, gőzöm sem volt, miért állunk egy helyben csendben. Rávillantottam tekintetemet. Csak egy pillanatra. Engem nézett. "Mi lehet a baj? Van az orromon vagy az arcomon valami? Vagy a pirulásom? Miért néz így rám?"

– Oké, akkor menjünk fel az emeletre - törte meg a csendet. Ahogy ezt kimondta, én azonnal megindultam kifelé a nappaliból. Megvártam a lépcső alján és előre akartam engedni.

– Menj csak előre – biztatott.

Nem! Nem akarok elől menni! Szemből béna vagyok, nem hogy hátulról! Nem akarózott elindulni. Rettegéssel töltött el az ötlet, hogy a hátam mögött fog jönni és végig fog mérni. Nem lesz jó véleménnyel rólam. De minek akarok én jó benyomást tenni rá!? Mivel nem tágított, kelletlenül előre mentem. Gyorsan szedtem a lábam, hogy minél előbb felérjek. Az emeleten négy szoba volt. Két szoba szembe egymással, a másik kettő pedig közöttük.

– Az az én szobám – mutatott a lépcsővel szemközti szobára. Mellette volt Amy szobája. Bevezetett. Igazi kislányos szoba volt. Tele babákkal, lányos játékokkal. Az íróasztal rendezett volt. Az egyik polcon könyvek és fényképek. Odamentem. Egy copfos, fekete hajú, barna szemű, kissé komoly kislány volt rajta. Iskolai fénykép volt. Amy. A másikon az édesapjával egy kiránduláson. Mindketten nevettek. Szerették egymást. Jó néhány ilyen kép volt bekeretezve a szobában. Míg nézelődtem Amy szobájában, végig éreztem Kevin tekintetét rajtam. Mintha minden mozzanatomat figyelné.

– Gyere, megmutatom a te szobádat. Itt van közvetlen Amy szobája mellett. Remélem, tetszeni fog.

Előre ment. Én utána. Végre! Ő elől, én mögötte. Így jobb volt. Pár másodpercig élvezhettem széles háta izgató látványát. Mondanom sem kell, a szoba ízlésesen volt berendezve. Nagy francia ágy a falnál, beépített szekrények a másik oldalon, íróasztal az ablaknál. Süppedős szőnyeg itt is, mint mindenhol.