Mondd ki a nevemet

5. fejezet

Első nap Kevin nélkül. Ma hajnalban utazott el üzleti útra. Még csak két napot töltöttem vele, de nagyon hiányzott a jelenléte. Hiányzott az illata, a gyönyörű mosolya, sötét szemének szívdobogtató pillantása és a belőle áradó férfiasság. Egész nap nem találtam a helyemet. Reggel Amyt elkészítettem és elvittem az iskolába. Kedves csacsogása legalább elterelte a figyelmemet Kevinről, de amikor haza jöttem egyedül, akkor rám szakadt a magány. Pedig a magány a barátom volt. Mindig jól éreztem magam egyedül. De most! Felmentem a szobámba, végignyúltam az ágyamon és álmodoztam. Róla. Behunytam a szememet és magam elé képzeltem. Nem tudom, meddig feküdtem ebben az "ájult" állapotban, de egyszer csak hallottam, hogy csöng a telefon. A konyhából és Kevin szobájából jött a csörgés. A két telefon egy vonalra volt kötve. Bementem Kevin szobájába, mert az közelebb volt, és megtaláltam a csörgő masinát az íróasztalán. Felvettem.

– Csilla!

Kevin volt az! Akkorát dobbant a szívem a hangja hallatán, hogy azt hittem, kiesik a mellkasomból.

– Uram! – szóltam bele meglepetten vegyes örömmel.

– Csak ellenőrzöm, hogy rendben van-e minden otthon – mondta.

– Igen, uram, minden rendben van – válaszoltam remegő hangon. Megköszörültem a torkomat, hogy a remegés elmúljon. Reméltem, hogy nem vette észre.

– Amyt sikerült iskolába vinni?

– Igen, uram. Minden rendben van. Délután négyre megyek érte.

– Ha jól alakulnak a dolgok, holnap már haza is megyek. Ha bármi baj van, hívj fel a mobilomon. A telefonszámomat megtalálod a konyhában, a telefon melletti noteszben. Tegnap ezt elfelejtettem említeni. Most mennem kell. Ma hívlak majd még – mondta.

– Jó, uram. Viszlát, uram – búcsúztam.

– Szia, Csilla. Bárcsak Kevinnek szólítanál...- ezzel letette egy halk sóhaj kíséretében.

Ott álltam reszkető térdekkel. Utolsó mondata visszhangozott a fejemben. Le kellett ülnöm. Kihúztam az széket és lerogytam. De jó volt hallani a hangját! Nem gondoltam, hogy fel fog hívni. Engem! Arra számítottam, hogy majd délután vagy estefele felhív, amikor már Amy is itthon van, de hogy engem külön! Érzelmek borítottak el. Hullámokban. Amikor végre összeszedtem magam, visszamentem a szobámba. Olvasni egyáltalán nem volt kedvem. Úgy éreztem, mennem kell! Mindegy hová, de menni kell. Elővettem a pénzt, amit kaptam. Úgy gondoltam, szétnézek a környéken, hátha találok valami boltot, ahol vásárolhatok magamnak pár dolgot. Leszaladtam az emeletről, ki a hallba, ott felvettem a cipőmet, majd magam után bezártam az ajtót. Mélyet szívtam a friss, őszi levegőből. Aztán elindultam. Nem kellett sokat mennem, amikor egy szupermarketre akadtam. Bementem és vásároltam magamnak néhány női cuccot. Élveztem, hogy minden felirat angolul volt, hogy angolul beszéltek körülöttem. Máris jobban éreztem magam. Elégedetten haza sétáltam, ebédeltem, majd felmentem olvasni. Annyira elmerültem az olvasásban, hogy már negyed négy volt, amikor feleszméltem, hogy Amyért kell mennem hamarosan. Igaz, közel volt az iskola, de olyan kellemes idő volt odakint, hogy nem volt kedvem tovább bent maradni. Fél órát kellett várnom, mire Amy kijött az iskolából. Mint mindig, most is boldogan szaladt felém, megölelt és összepuszilt. Lassan ez már rituálé volt nála, amit cseppet sem bántam. Kézen fogva sétáltunk haza.

Otthon, míg uzsonnát készítettem neki, elmesélte, hogy milyen napja volt. Később felmentünk a szobájába és társasjátékoztunk. Éppen Amyi állt nyerésre, és én tréfásan azzal fenyegettem, hogy nem adok neki többé enni, ha nem hagy engem győzni, amikor megcsörrent a telefon.