Please, Newt, please [TMR fanfic]

Első fejezet

Semmire sem emlékeztem. Az új életem egy sötét, állott, meleg levegővel teli fülkében kezdődött. Az agyam egész végig a helyzetet próbálta feldolgozni. Arra már ráeszméltem, hogy felfelé vontattak. szépen fokozatosan ütközött fém a fémnek, hallottam ahogy a láncok súrolják egymást. Kegyetlen érzések lettek úrrá a fejemben: félelem, magány, pánik, keserűség. Még csupán a nevemre sem emlékeztem. Akkor a fülke megállt. Kattogni kezdett, a láncok megint megcsörrentek. Egy zökkenés feljebb rántotta a fülkét.
Ott ültem keserű szájízzel várva, hogy mit fog történni. Mert hát mit is tehettem volna? Sem emlékeim nem voltak, de még látni sem láttam. A szemem nem akart hozzászokni ehhez a fénytelenséghez. Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem. Magam elé képzeltem egy rétet, a friss levegőt, embereket, fényt. Mindent, ami innen hiányzott.
Beletelt egy kis időbe míg bármi történt volna. Addig csak a hamis illúzióim karjaiban feküdtem.
Csak egy dörrenés hallattszott. De nem tudtam honnan jöm. Talán mindenhonnan. Vártam, de úgy néz ki a fülke tényleg megállt. Egy fénycsík jelent meg fölöttem ami egyre szélesedni kezdett.
Elvakította a szemem az erős nap, ezért résnyire húztam. Rácsokat pillantottam meg és embereket. Tömeget a rácsok mögött.
- Segítsetek! Kiáltani akartam, de szinte suttogni sem bírtam. - Valaki segítsen rajtam!
A félelem elnyomta a hangom. De nem engedhettem, hogy elhatalmasodjon felettem. A tömeg fontorgott. Néhányan figuráztak. Mások pedig elborzadtak. Mind fiúk. Akit elősször megláttam egy szőke fiú volt. Mellette egy sötét bőrű. Alig lehettek többek 15-nél.
- Valaki segítsen már! - Ordítottam feléjük.
A szőke és a néger fiú széthúzta a rácsot.
- Egy lány?!
- Hogy néz ki a csaj?
- Rámászhatok?
- Ebből is plottykeverő lesz.
A tömeg zúgodlódni, mocorogni kezdett. A szőke fiú leugrott mellém a fülkébe.
- Üdv a Tisztáson! Vagyis inkább a Dobozban. - Elmosolyogott. - Gondoltam segítek feljönni mert lány vagy. Hogy hívnak?
- Én.. - Elcsuklott a hangom. - Én nem tudom.
A szőke felnevetett aztán a sötét bőrű fiúhoz szólt, hogy lógasson le egy kötelet. A kötél végén egy nagy hurok volt. A szőke fiú átlépett rajta, majd magához szorított. A kötelet pedig felrántották.
Mindenhonnan segítő kezek nyújtak felénk. Felém és a szőke fiú felé. Ő el is kapott egyet, átugrott a füves részre. De én habozni kezdtem. De ő megfordult és felém nyújtotta a kezét. Erősen szorította, majd húzott egyet, segítve az ugrásomat.
- Köszönöm. - Mondtam halkan.
- Ez most tényleg láááány? - Keredett el egy szem.
- Képzeld el, te bökött. Vagy nyitsd ki a szemed! - Válaszolta a szőke. - Bököttfejű.
- Newt, felküldenek egy lányt, te meg egyből benyalizod magad? - Szólt egy másik éles hang. -Belőle is csak egy Lögybölő lesz, mint Chuckból. Nézd milyen kis elbökött.
Újra zúgolódásba kezdett mindenki, míg végül a néger fiú megszólalt:
- A nevem Alby. Csináld amit én mondok és nem lesz baj. - Mély és ijesztő volt a hangja. Szerintem egyáltalán nem volt benne egy csepp együttérzés sem.
Newt a vállamra tette a kezét - A kis Zöldfülünk nem emlékszik a nevére. Milyen meglepő..
Nekem egyre jobban tetszett ez a fiú. Kedves, mégis megvan benne az a szarkazmus ami mosolyt csal az arcomra. Eszembejutott, hogy valami Tisztást emlegetett. Körülnéztem.
Egy óriási tisztáson álltunk. Szürke kőfalak keretezték, amelyek legalább száz méter magasra nyúltak, tökéletes négyzetkeretként vették körbe a Tisztást. A Tisztáson kézzel eszkábált fakunyhók álltak. Hol szétszórtam, hol egymáshoz nagyon közel. Gyümölcsös, állatok, veteményes.. Mint egy kis elmaradt falu.
- Nézd, a zöldfülűnek majd kiesik a szeme úgy nézi a új kecóját.
Aztán valaki barátságosan lábon rúgott. (?) Voltak akik bökdösni kezdtek.
- Remélem tetszett az út, tesó, többet nem lesz benne részed.
Alby fordult hozzám:
- Kérdés van? - Kérdezte félvállról véve azt, hogy én tulajdonképpen semmit nem értettem az egészből.
- Ki küldött ide? És miért? Miért nem emlé..
A szót pedig belém folytotta. Pofon vágott. A tömeg nagy "húúú"-zásba kezdett, én pedig csak hallgattam lesütött fejjel. Newt felől hallottam csak valami hőbörgést, hogy nem volt e ez egy kicsit erős.
- Nekem erre nincs időm. - Fordult sarkon. - Bökd meg!
Newt megszorította a kezem. De egy kicsit még elidőzött rajta. Akkor hirtelen eszembe jutott. A nevem..
- Newt! - Mondtam, mint aki a legmélyebb álmából riad fel. - A nevem. Emlékszem már.
- Akkor bökd már ki!
- Amalie.. - Mondtam halkan.
- Tudod, itt mind valakiről kaptuk a nevünket. Egy híres "zseniről". Én Isaac Newtonról. Alby Albert Einsteinről. Galy Gallileo Gallileiről.. és így tovább. Hát te? - Nézett rám kérdően barna szemeivel.
- Amalie Noether.
- Akkor Emmynek foglak hívni. - Lökött oldalba. - Gyere, Emmy. Körbevezetlek, útközben pedig felteheted a kérdéseidet.