Please, Newt, please [TMR fanfic]

Kilencedik fejezet

  Egy ismeretlen helységben találtam magam. Kutatóközpontnak tűnt. Rendezett volt minden. Egymás mellett számítógépek, azok mellett csúcstechnológiás képernyők, holografikus képek. A terem közepén egy óriási üvegasztal, körös-körbe székekkel. Két személy ült nekem háttal az asztalnál. Az egyik megfordult. Akkor hirtelen belém ötlött a felismerés. Az anyukám! Az anyukám ült az egyik széken. Az én drága jó anyukám, akiről bár csak egy álomképem volt, mégis tudtam, hogy mennyire szerettük egymást. Úgy hiányoztak a vele való emlékeim és úgy hiányzott ő is. Rohanni kezdtem felé, hogy el tudjam mondani, mennyire szeretem.
  A másik, fekete loboncú nő is 180 fokos fordulatot vett a székével. Melanie volt az. Hát, persze. Newt anyja. Így, hogy tudtam már mi a helyzet, hasonlóságokat véltem felfedezni kettejük között. Egyedül a hajuk színe nem stimmelt csak. Newt szőke volt, ez a nő pedig ébenfekete hajú. De ugyan az a kávébarna tekintet. Nem értettem, hogy miért nem vettem észre hamarabb.
  Megtorpantam. Rá kellett jönnöm ara, hogy miért van ő itt. Ő sem akarja Newtot holtan látni. De még sok puzzle darab nem illett a képbe. Nekik ketten mi közük egymáshoz? Mindkettejükkel más és más kapcsolatom van. A szőkeséggel már oly réginek tűnő, családi kapcsolat. Melaniaval pedig a fia köt össze. Őket sehogy sem tudtam egymáshoz kötni.
 - Foglalj helyet, édesem - billentett a velük szembeni székre anya.
 - Hiányzol - bukott ki belőlem.
  Melanie a szemét forgatta és hátradobta a fekete haját. Láttam anyám arcán azt a büszke, mindent átérző mosolyt. Éreztem, mennyire szeretett.
 - Nincs időnk ilyesfajta családi jelenetekre! A fiamat kitudja mennyi idő választja el a haláltól, ezért - kezdte Melanie.
 - Ezért kell sietnünk - fejeztem be, teljesen átérezve a helyzet sürgősségét. Én csak el szerettem volna mondani, amit tudnia kell. - Mi köze van önnek anyámhoz? És honnan tud maga arról amire a fia készül?
 - Szívem, tényleg jobb lenne ha leülnél - intett anya, immár kapcsoltam és elfoglaltam a helyem.
  Mindketten eléggé idegesek voltak. Melanie arcán minden izom megfeszült. Azután egymásra néztek. A tekintetükből sütött, hogy mit próbáltak meg szemmel megbeszélni: "kezdd te", "nem, kezdd te". Időhiány így meg időhiány úgy, de én még azon sem lepődtem volna meg, ha kő-papír-ollóba kezdenek. Melanie elégedett arcot vágott, úgy tűnt ő győz, anyáé a piszkos munka.
 - Hallottál már a VESZETT-ről, igaz? Még gyerekkorodban, édesem, csak nem emlékszel rá - magyarázta a kis szőke, de a komorság csak úgy uralkodott az arcán. - Alkotóknak hívjátok azokat, akik az Útvesztőt építették és odaküldtek titeket. Idézd fel azt a VESZETT feliratot, amit Melanie kisfia mutatt neked. "1→10. Számú Változók". Ez áll alatta. Tudnod kell, hogy a Változók, azok próbák, amik által tesztelve vagytok.
 - Honnan tudsz te erről, anya? - suttogtam, de nem voltam benne biztos, hogy hallotta is.
 - Késlegyek - mondta. Az én szemem pedig tágra nyílt.
 - Kis bogárszerű szerkezetek, amik tulajdonképpen kamerák - igazított útba Melanie. 
  "Tehát, valami idétlen kis álcázott kamerákkal figyelnek minket az Alkotók, mert valami próbákat akarnak rajtunk tesztelni" - próbáltam feldolgozni magamban.
 - Ezért vagy itt, Amalia. Newt nem reagált a tesztnek megfelelően erre a Változóra, nem szabadna megölnie magát. Az Útvesztő megtörte őt, a kelleténél jobban. Nem számítottunk erre.
  A fia lehet már most halott, ezt meg csak az érdekelte, hogy rosszul reagált a hülye kis játékukra. Felugrottam és öklömmel a kis üvegasztalra csaptam, ami megrepedt. Anyám már pattant hozzám a helyéről.
 - Miféle bököttképű maga! Egy bökött gép. Annyi maga, mert az embereknek érzései vannak. Érdekli egyáltalán a fia? Vagy bármi egy vacadék próbán kívül? - ömlött felé a haragom.
  Anyám hátulról erősen tartotta egy helyben a karjaimat, nehogy olyat tegyek ami nem lett volna nőhöz illő. "Az Útvesztő már rég elrontotta, na de nem számít. Most nem" - gondoltam.
  Melanie anyámra nézett egy olyasféle "látom, hamar beilleszkedett azok közé a te lányod is, kedvesem" fejjel. Anya maga felé fordított, de erősen fogott.
 - Akadályozd meg, szívem, csak te vagy rá képes. Tudom, hogy fontosak vagytok egymásnak - mondta anya hangosan, aztán eléggé alávette a hangerőt. - Jelentkezek, amint tudok. Szeretlek.
  Nem tudtam hová tenni. De már időm sem volt tenni bárhová is ezt az egészet.
  Anya két újjával hozzáért a homlokomhoz.