Please, Newt, please [TMR fanfic]

Tizedik fejezet

  Amikor magamhoz tértem annyit éreztem, hogy Thomas tart, nehogy összetörjem valamimet. Rendes fiú, de az arcán rémület tükröződött. Biztosan megijesztettem. Látott csak úgy összeesni, természetes, hogy megriadt.
 - Jól vagy? - kérdezte. Szerettem volna nemmel válaszolni, de nem ijeszthettem meg még jobban ezt a Zölfület.
 - Látomás - rendeztem le ennyivel.
  Fájt mondjuk még a fejem, de nem törődtem vele. Észre kellett vennem, hogy nyitva van az Útvesztő kapuja. Egy pillanatig felvetődött bennem az ötlet, hogy megkérdezzem mennyi ideig nem voltam magamnál, viszont gyorsan kapcsoltam, hogy erre épp nincs időnk. Karon fogtam Thomast és futásnak eredtem. Őt pedig húztam magammal. A lábaim úgy mozogtak, mintha dugattyúk lettek volna. Próbáltam egyre nagyobb és gyorsabb lépésekkel haladni. Az egész testem a futásra hangolódott, csak úgy kaszáltam a fél kezemmel a levegőt magam körül. Elöntött az adrenalin, soha nem futottam még ennyire gyorsan. Thomast pedig csak úgy rángattam magam után. Nem volt már ereje futni. Amióta itt van, még csak nem is táplálkozott. Csak stresszel, azzal pedig elég bőségesen.
 - Menj, csak hátráltatlak! - állt meg és fújta ki magát. - Sietek én is. 
 - Jó - bólintottam.
  Nem kellett nekem több, még jobban nekiiramodtam. Az izmaim sajogni és égni kezdtek. Beértem az Útvesztőbe, de nem tudtam merre induljak. Aztán eszembe jutott, hogy a falakról fog ugrani. Megragadtam egy borostyánszárat és elkezdtem mászni egyre feljebb és feljebb. A nem rég itt eltöltött éjszakai sebei most még jobban fájtak. Vérfoltokat hagytam az indán, kezem nyomaként. Én viszont másztam egyre feljebb.
  Nehezen feltápászkodtam a vastag falakra és megpillantottam őt is. Newtot. Rohantam hozzá, mintha csak átrepültem volna azokon a helyeken ahol nem húzódtak falak. Meg sem álltam míg oda nem értem hozzá. Háttal állt nekem, szembe volt fordulva az Útvesztővel.
 - Mit keresel itt? Menj vissza! - mondta élettelen hangon.
 - Téged. Tudom mit keresel itt - de nem tudtam több mindent mondani.
  Hallgatott.
 - Miért? - kérdeztem. - Miért nem mondod el, hogy tudjak segíteni?
  Megfordult és a szemembe nézett. Az íriszei kávébarna helyett éjsötét fekete színre váltottak. Annyi érzés kavargott benne: elkesedettség, harag, szomorúság.. Minden látszott az arcán. Kivéve egy valamit. Az életet. Az teljesen eltűnt belőle. Nem maradt más csak egy megtört lelkű ember.
  Közelebb léptem, hogy megfogjam a kezét. Newt egyet lépett hátra. Nagyon közel volt a peremhez.
 - Oszd meg velem is, Newton! - kérleltem. Úgy szerettem volna segíteni neki.
 - Ne gyere közelebb - suttogta kísértetiesen egyhangúan. 
 - Newt - suttogtam.
 - Tényleg tudni akarod? - kiáltott fel. Bólintottam. - Én nem felejtettem el. Emlékszem amira te nem, Em. Mindenre. Emlékszem a kinti világra, arra, hogy kellett megölnöm szinte mindenkit aki fontos nekem.
  Nem értettem miről beszél. Emlékszik a világra? Mi van Odakint ami ennyire összetört bárkit is? Tettem fel a legfontosabb kérdést mélyen magamban. Csak annyit tudtam neki kinyögni, hogy nem értem.
 - "Világunk" - imitált macskakörmöket - egy felperzselt élhetetlen valami. Azok a bökött emberek teljesen olyanok, mint az állatok egy vírus miatt. A barátaim elkapták. Nekem kellett megölnöm a saját barátaimat! Az apám.. Mert erre kértek. Anyám megjátszotta előttem a halálát! Aztán te láttad őt. Itt mindért én vagyok felelős. Nincs rajtad kívűl senkim! Én ezt nem tudom..
  Befejezni sem tudta. Elcsuklott a hangja és sírni kezdett. Míg letörölte a könnyeit, én hozzáugrottam és megöleltem. Semmit nem tudtam akkor mondani. Semmit nem tudtam tennie az ilyen érzesei ellen. Tudtam, hogy képtelen ezt elviselni.
  Eltolt magától.
 - Menj el, kérlek. Emmy, kérlek - törölt le egy újabb kövér könnycseppet az arcáról.
 - Nélküled nem megyek sehová! - ő pedig nagyot sóhajtott. 
  A szemei még feketébben ragyogtak. Newt hátrébb lépett és széttárt a karjait. Még egyet lépett hátra és lecsukta a szemeit. Megpróbáltam utána nyújlni, hogy el ne engedjem, de túl késő volt. Newt zuhant a fal tetejéről.
  Átfutott az agyamon, hogy milyen könnyű elveszíteni az embereket. Könyörögtem, nem tudom kihez, de kértem, hogy ne vegye el őt tőlem. Nem tudtam, mikor szerettem őt ennyire meg, de most érzem mennyire fáj, ha nem lesz. Őt láttam meg először. Ő segített nekem. Ő maradt velem a Kóronc-Kalyibában egy egész hétig. Nem engedte el a kezem. Ígérem, Newt, én sem fogom a tiéd. Ígérem, csak maradj velem. Kérlek, Newt, kérlek. Ne menj el.
  Gondolkodás nélkül elrúgaszkodtam és zuhanni kezdtem. Esés közben elkaptam egy indát, ami teljesen feltépte a bőrt a tenyeremen. Pillanatok alatt leértem.
  Láttam őt ott feküdni zúzódásokkal a testén, amit esés közben szerzett a falnak útközve. Nem tudtam megállapítani, hogy sikerült-e az öngyilkossági kísérlete. Hirtelen elhomályosítottak mindent a sós könnycseppjeim. Csak úgy folytak le az arcomon. Nem törődtem azzal, hogy letöröljem őket. Úgy éreztem, mintha ólomból lettem volna. Nem bírtam megemelni a lábamat. Térdre estem.
  Közelről az arca békésnek tűnt. Még közelebb húztam magam hozzá, a karjaimba fogtam az elernyedt testét. Soha nem láttam ilyen sebezhetőnek. Soha nem vette észre senki, hogy mennyire sebezhető is ő. 
  A könnycseppjeim ráhullottak a pólójára. Ugyannak a pólónak a mását viseltem, amit rám adott, hogy ne fázzak.
 - Drága, jó és kedves Newt - sírtam keservesen, lehet nem is hallotta. - Annyi fájdalom és magány is csak kedvessé tett. Bármit megteszek. Csak kérlek.. Szeretlek, Newton.
  A fiú mozdulatlanul feküdt a combjaimon. Két kezem közé fogtam az arcát. A tenyerem vérfoltot hagyott a gyönge kis arcán. A nevém szólítottam. Semmi.
 - Newt! - ordítottam akkora hangerővel, hogy ha a lelke távozni is készült, a sikoly biztos itt tartsa.
  Rákulcsoltam a kezem az övére. Újjabb két kövér könnycsepp gördült le az arcomon, rácseppent a pólójára.
  A fiú aprót szorított a kezemen.