Elátkozva [BEFEJEZETT]

Harmadik

  Gondolkodás nélkül lapoztam egyet a naplóban. A következő oldalon egy pár soros üzenet fogadott bennünket. Tanácstalanul Kale-re pillantottam, aki kivette a kezemből a naplót, majd olvasni kezdte.

– Kedves Idegen. Örülök, hogy valami csoda folytán rátaláltál a már rég rejtegetett naplómra. Viszont ez nem csak egy egyszerű könyvecske. Itt próbákkal fogsz szembetalálkozni – olvasta fel, majd felvont szemöldökkel fordult felém. – Valaki nagyon ki akar cseszni velünk – csóválta a fejét.

– Csak olvasd tovább – forgattam a szemeimet. Kale felsóhajtott, majd ismét a naplóra szegezte a tekintetét.

– A próbákat kivétel nélkül teljesítened kell. Mert ha egybe már belekezded, nem hagyhatod abba? Hogy miért? Hát azért, mert ezen múlik Spooky Village sorsa. És emellett pedig a te, vagy éppen a ti sorsotok is. Sok sikert a próbákhoz – fejezte be.

– Aha – mondtam egyszerűen.

– Mi aha? – kérdezte Kale.

– Belekezdünk – néztem rá.

– Nem – csóválta a fejét. Elnevettem magam, mire ő kérdőn kaptam felém a tekintetét.

– Nem kérdeztem Kale. Én azt mondtam, hogy belekezdünk – mondtam, majd kivettem a kezéből a naplót és továbblapoztam. 

 – Az első próba lesz a legkönnyebb – kezdet bele –, de azért ne bízd el magad! Tehát, hogy ne is húzzam a drága idődet, mondom is mit kell tenned. Az nap éjszaka, amikor elolvasod ezt a próbát, menj ki az erdőbe. Egészen hajnalig maradj is ott! Hogyha kiteszed a lábad az erdőből az este folyamán, akkor máris elvesztetted az első próbát – olvastam fel, majd Kale-re pillantottam. Ő elképedve kapkodta a tekintetét a napló és köztem.

– Na azt már nem – csóválta meg a fejét, majd összefonta a mellkasa előtt a karjait. Én csak megvontam a vállam, majd a táskámért nyúltam.

  Kivettem belőle a tanszereimet, majd leraktam őket az asztalomra. Kihúztam az első fiókot és kivettem belőle egy zseblámpát, aztán bedobtam a táskába. A telefonomat bedugtam a zsebembe, és ismét magamra vettem a dzsekimet. Miközben egy flakonért kutattam a szobámba Kale összevont szemöldökkel figyelt engem. Végül elkáromkodta magát, majd felvette az ágyról a kabátját, és felvette magára. 

– Hagyd – vette el tőlem a táskámat, majd belenyúlt és kivette a zseblámpát. – Ennyi is elég lesz.

  Rávigyorogtam, majd megfogtam a karját és magam után húzva lerohantunk a lépcsőnk. Amikor kinyitottuk az ajtót a viharnak már semmi nyoma nem volt. A köd már nem volt olyan sűrű, az eget fényes csillagok ragyogták be, és csak lágy szellő fújt végig a város utcáin.

  Szó nélkül haladtunk az erdő felé. Mikor elé értünk Kale rám pillantott, majd a kezemért nyúlt. Mosolyogva hagytam, hogy összekulcsolja az ujjainkat.

– Ez biztos jó ötlet? – kérdezte aggódva. 

– Nem lesz semmi bajunk – forgattam a szememet, majd besétáltam az erdőbe.

  Körülnéztem, majd bekapcsoltam a zseblámpát és a mohás földre világítottam. Óvatosan lépkedtünk a földből kibújó gyökerek között, és egyre mélyebbre mentünk az erdőbe. Mikor már eléggé távol voltunk a várostól a zseblámpa fénye pislogni kezdett, majd el is aludt.

– Na ne csináld már – sóhajtottam fel, majd felnéztem az égre. A csillagokat és a holdat, majdhogynem teljesen eltakarták a fák.

– Szuper – mondta ingerülten Kale, majd széttárta a karjait. – Itt ragadtunk egy éjszakára az erdőben, lámpa nélkül! Lehet még ennél is rosszabb?

  Szólásra nyitottam a számat, majd mielőtt kimondhattam volna bármit is, két kéz hátulról meglökött, így Kale mellkasának ütköztem. Ijedten fordultam meg.

– Kale – suttogtam miközben hátrébb léptem, így a hátam hozzásimult a mellkasához. – Valaki meglökött.

  Éreztem ahogy Kale izmai megfeszülnek, majd óvatosan megfogta a karom.

– Csak menjünk tovább – tanácsolta.

  Bólintottam egy aprót, és bár a sötétben nem láthatta így is elindult, maga előtt tartva engem. 

  Hosszú perceket sétálgattunk összevissza, én pedig egyre jobban kezdtem félni. Mindenütt árnyakat láttam, és nem csak beképzeltem. Száz százalék, hogy ott voltak, azok a... azok a valamik.

  Mikor egy reccsenést hallottam hirtelen megtorpantam.

– Kale – suttogtam ismét. – Azt előre tisztáznám, hogy nem vagyok félős, de... de most nagyon félek. 

  Még pár másodpercig éreztem a keze szorítását a karomon, de aztán hirtelen elengedett. Azaz pontosabban eltűnt. Mikor megfordultam már nem állt mögöttem.

  Alig bírtam visszafogni a sírást, miközben hátrálni kezdtem. Pár lépés után egy kezet éreztem a derekamon, majd nekiütköztem valaminek. Rögvest felsikoltottam, amik hatására befogta a számat, az a valaki.

– Nyugi – suttogta az ismeretlen hang. Éreztem ahogy a könnycseppjeim végigcsorognak az arcomon.

  Mikor már nem éreztem az ismeretlen szorítását rohanni kezdtem. Szinte minden léptemnél megbotlottam, de nem érdekelt, csak haladtam előre, miközben megállíthatatlanul sírtam.

– Em! – hallottam meg hirtelen egy kiáltást. Körülnéztem az ismerős hang hallatán, de nem láttam senkit.

– Kale! – ordítottam. Pár másodpercig még egy helyben álltam, majd az ellenkező irányba kezdtem rohanni, így ismét beljebb kerültem az erdőbe.

  Miközben rohantam idegesen kapkodtam a a fejem a fák között, amikor hirtelen megláttam egy alakot. Amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam. Mikor meghallotta a lépteimet felém fordult. Így rögtön megismertem, hogy Kale az.

  Őrült gyorsasággal haladtam felé. Mikor elé értem szorosan átöleltem, a fejemet pedig a mellkasára hajtottam. A könnyeim megállíthatatlanul törtek elő.

– Minden rendben lesz – suttogta a hátamat simogatva. Egy kicsit távolabb hajoltam tőle, majd a tekintetemet az égre szegeztem.

Hajnalodott.