Elátkozva [BEFEJEZETT]

Huszonnegyedik

Idegesen toporogtam az üres teremben, ahová Ezra vitt. A alak hófehérek voltak, a padló fadeszkákkal volt elborítva. Ablakok sem voltak, csak egyetlen egy ajtó. Kis csillárok csüngtek le a plafonról, amelyek megvilágították a termet.

– Örülnék, ha sietne Kale. Lauren biztos nem vesztegeti ennyire az idejét – dünnyögtem. Ezra a szemét forgatva sóhajtott egyet, majd megállt előttem.

– Ez is a terv része. Kale megpróbálja elvonni a húga figyelmét, így végre békén fog téged hagyni – magyarázta.

– Mért érzem úgy, hogy ennek valamilyen valamilyen ára is van? – kérdeztem félve.

– Ne aggódj – felelte Ezra, de nem nézett a szemembe. Egyre gyanúsabb volt a helyzet.

Csendben sétálgatott előttem Ezra, mintha maga is ideges lenne. Nem értettem, hogy mi történik, de abban biztos voltam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. 

Hosszú órák telhettek el, amikor Ezra végre rám nézett. Szó nélkül odajött hozzám, és a karomat elkapva kihúzott a teremből. Az ajtót bezárta miután kiléptünk, majd maga után vonszolva engem az erdőbe mentünk.

Miközben várakoztunk már teljesen besötétedett. Az éget számtalan csillag ragyogta be, a hold pedig a fák fölött nézett le az erdőre. fagyos szél főj végig az utakon. A fák levelei susogó hangot adtak ki, ahogy a szél végigsuhant a fák között. 

Egyre beljebb és beljebb mentünk az erdőbe, és egyre ismeretlenebb lett a terep is. Az erdő ezen részén még sose nem jártam. Egyre több kisebb szikla, és egyre nagyobb fák ágaskodtak. A törzsüket a moha szinte teljesen befedte. Csend lepte el az egész erdőt, csak a mi lépteink, és a lábunk alatt szétreccsenő gallyak hangja törte meg az ijesztő csendet. Nem mertem megszólalni, pedig már nagyon érdekelt, hogy meddig fogunk még menni.

Nem tudom mennyit mehettünk, de végül sikerült megérkeznünk az célunkhoz. Kale álldogált egy fa mellett, de egyáltalán nem tetszett a tekintete. Szomorúan nézett maga elé, közben pedig idegesen rágta a száját. Nem tudtam, hogy mi fog történni, és ez egyre jobban kezdett az idegeimre menni.

Ezra lassan elengedte a karomat, amit mindvégig szorongatott, majd pár lépést hátrált. Hallottam ahogyan Kale vesz egy mély levegőt, majd felém fordult. Bizonytalan léptekkel közelített felém, majd szorosan előttem megállt. Mélyem a szemembe nézett és sóhajtott egyet.

– Emily, tudom, hogy most meglehetsz rémülve, de szeretném, hogyha tudnád miért teszem ezt – kezdett bele, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha a válaszomat várná, de én képtelen voltam megszólalni így hát folytatta. – nagyon szeretlek, és bár ezt sosem mondtam, biztosan tudom, hogy te gondoltál erre – nevette el magát, majd mosolyogva nézett rám. – Mindent sajnálok. Azt is, hogy itt kell legyél az elkövetkezendő percekben, de...

– Miről beszélsz Kale? – vágtam a szavába remegő hanggal. Kale a fejét ingatva felsóhajtott, majd egyszerűen átölelt és magához húzott. Mélyen a szemembe nézett, majd a tekintetét a számra irányította, majd gyengéden megcsókolt. Alig tartott pár másodpercig a csókunk, szinte azonnal elhátrált tőlem. 

Ismét gallyak recsegése hallatszott, majd amint a zaj elhalkul Lauren lépett ki a fák közül, és egészen normálisnak tűnt, már amennyire egy démon normális lehet.

– Olyan édesek vagytok – vigyorgott rám. – Kár, hogy véget kell vessek ennek.