Elátkozva [BEFEJEZETT]

Tizenhatodik

– Jól vagy? – kérdezte Kale, miközben leült mellém az ágyra.

– Percenként jönnek a rendőrök a házunkba és kérdezősködnek. Már lassan idegösszeroppanást fogok kapni, de megvagyok, köszi, hogy megkérdezted – dünnyögtem.

– Sajnálom – húzta el a száját.

Csak megvontam a vállamat, majd felkaptam a fejemet, mivel kinyitódott a szobám ajtaja. Egy újabb rendőr lépett be rajta. Szó nélkül nézelődni kezdett a szobámba, majd az ágyam mellett lévő asztalhoz sétált és a rajta lévő naplót kezdte nézni, majd a kezébe vette. Már épp indult volna ki, amikor utána szóltam.

– Azt tegye vissza – mondtam dühösen. A rendőr nem is figyelt rám, csak ment tovább és a kezét a kilincsre helyezte. Kale feltápászkodott az ágyról és a rendőr mögé ment, aztán kezét a vállára tette.

– Azt mondta, hogy egye vissza. Az az övé – mondta halk, vészjósló hangon.

A rendőr Kale felé fordult, majd felvont szemöldökkel kezdte méregetni.

– Kale, ülj le a seggedre. A húgod naplója miatt haltak meg a lány szülei, jobb lesz mindenkinek, ha elviszem – forgatta a szemeit gúnyosan. – Egyébként jó lenne, ha elmennétek egy druidához. Nem túl biztató az a higany az arcodon – pillantott rám, majd ott hagyott minket.

Idegesen töröltem le a higanyt az orrom alól, majd felálltam az ágyamról és magamra vettem a kabátomat és én is kimentem a rendőr után. Még hallottam, ahogy Kale halkan elkáromkodja magát, majd ő is követett engem.

Kale előttem sétált az úton. Már percek óta elindultunk, de eddig még egy szót sem szóltunk egymáshoz. Én ezek alatt a napok alatt egyre csak rosszabbul kezdtem érezni magam. Állandóan szédültem és émelyegtem. Aludni sem tudtam. Közben rájöttünk, hogy ez nem átlagos higany. Minden kémiai tudásunkat belevetve észrevettük, hogy ennek az anyagnak nem olyan sem az állaga, sem pedig a szaga nem olyan, mint a rendes higanynak. Viszont még egy sem tudtunk rájönni, hogy mivel mérgeztek meg. Ezek mind, egytől egyig megrémisztettek. A házunkba betolakodó rendőrök pedig már kikészítettek. Annyi idióta kérdést tettek már fel, hogy azt már nem lehet megszámolni a két kezemen. Olyanokat kérdeztek tőlem, amikre én magam is tudni szeretném a választ. Ezek mellett természetesen még mindig azt állítják, hogy öngyilkosok lettek. Hatalmas nagy baromság.

Kale-t követve én is felmentem az egyik ház falépcsőjén, majd megálltam mögötte. Csendben hallgattam, ahogyan bekopog, majd kinyissa a nyikorgó faajtót. A padlót pásztázva mentem be vele a házba.

– Ezra, most nagyon kéne a segítséged – mondta Kale, majd maga mellé húzott. Lassan felemeltem a fejem, majd a tekintetemet az előttem álló pasasra szegeztem. Hosszú, fekete haja volt, és már szinte világító kék szemei.

– Azt látom – mondta halkan, majd elém lépett.

Az egyik ujját végigsimította az arcomon, majd a pólójába törülte a higanyt az ujjáról.

– Lauren? – kérdezte Kale-től.

– Kétségtelenül – sóhajtotta.

– Gyertek velem – mondta sietősen, majd a hozzánk legközelebb lévő szoba felé navigált bennünket.

– Tudod, hogy pontosan hova szúrták a tűt a méreggel? – kérdezte Ezra.

– A seb most is látszik – feleltem, miközben figyeltem, ahogy Ezra az egyik polcról leemel egy üvegcsét, ami tele volt valami lila löttyel, majd ezután magához vett az egyik polcról egy méretes tűt. Szerintem nem kell körülírnom, hogy milyen érzések fogtak el.

Szó nélkül odajött hozzám, majd leültetett egy székre és mellém állt. A kezében tartott üveg tetejét lecsavarta és belemártotta a tűt, majd a nyakamon lévő seb fölé tette.

– Ez fájni fog – figyelmeztetett halkan. – Nagyon – tette hozzá.

Ösztönösen Kale kezéért kaptam, ő pedig rögtön összekulcsolta az ujjainkat.

Magam elé meredve vártam, hogy a sebembe döfje a tűt, ami pár másodperc múlva meg is történt.

Mikor azt mondta Ezra, hogy ez nagyon fájni fog, akkor nem túlzott, sőt... ez enyhe kifejezés volt arra, amit abban a pár másodpercben éreztem, amíg a nyakamban volt a tű.

Hiába tartott csak néhány másodpercig, nem bírtam ki, hogy ne ordítsa. Miután kihúzta a tűt a seb őrültesen csípni és égni kezdett, úgy éreztem, mintha azon a ponton húzódna össze a bőröm.

Kale elém guggolt, majd letörölte az arcomról a higanyt.

– Nem száz százalék az esélye annak, hogy helyre jössz... – magyarázta Ezra pakolászás közben.

– Akkor mennyi? – kérdeztem félve. Ezra vett egy mély levegőt és velem szembe fordult.

– Nagyjából tíz százalék.