Elátkozva [BEFEJEZETT]

Tizenkilencedik

Miközben az erdő felé sétáltam másodpercenként megborzongtam a hideg széltől. Csak percekkel ezelőtt jöttem rá, hogy egy atlétában vagyok, viszont nem igazán törődtem ezzel. Az igazat megvallva semmi sem érdekelt azokban a percekben.

Egyre csak mentem, kerülgettem a fákat és bokrokat, és hallgattam, ahogy a gallyak recsegnek a talpam alatt, és ahogy susognak a levelek a szél hatására. A sötétnek hála alig tudtam észrevenni, hogy hol vannak fák, így a kezeimet kinyújtva tapogatóztam, közben pedig ügyeltem arra is, hogy el ne essek egy kőbe, vagy egy gyökérbe.

Észre se vettem, hogy a könnycseppjeim megállás nélkül folynak le az arcomon. Idegesen töröltem őket le és tovább sétáltam, egyre beljebb a tűlevelű erdőbe. Próbáltam nem gondolni Kale-re, Laurenre és arra, ami velem történt. Még csak nem is tudom, hogy mi lett velem, vagyis inkább belőlem. Ez megrémiszt. 

Kezdem úgy érezni, hogy már sosem jön semmi rendbe. Szívesen hibáztatnám amiatt Kale-t, de tisztában vagyok azzal, hogy én kerestem magamnak a bajt. Már ezerszer megbántam azt, hogy kimentem akkor az erdőbe. Megbánta, hogy a kezembe vettem a naplót. Megbántam, hogy belelapoztam, és azt is, hogy belekezdtem ezekbe a hülye próbákba, pedig semmi értelmük nem volt!

Bárcsak hamarabb rájöttem volna, hogy becsapás az egész. Utána nézhettem volna. 

...

Egy fatörzsnek dőlve ültem a földön. Gallyakat és köveket dobáltam az előttem magasló sziklának. A kövek hangos zörejjel ütődtek neki a szikla repcés falának. Már órák óta csak ott ültem és éreztem, hogy valaki végig figyelt. De most az egyszer nem féltem. Jobban mondva, nem törődtem azzal, hogy rettegnem kéne. Fölöslegesnek éreztem mindent.  

Amióta elvesztettem a szüleim már nem vagyok önmagam. Utálom Laurent azért, amit tett. Azt hiszem, hogy már elegendő ok gyűlt össze a kis listáján, ami miatt képtelen vagyok nem gyűlölni őt. Ebben az a legfurább, hogy Kale-re is haragszok. Hülye voltam, hogy megbíztam benne. Teljesen ismeretlenül. 

Gallyak recsegésének a hangjára lettem figyelmes, amelyek mögülem jöttek. Lassan feltápászkodtam a földről, majd megfordultam.  Mélyen Lauren szemébe néztem.

– Emily, mit keresel itt? – kérdezte.

– Ezt én is kérdezhetném tőled – feleltem a szememet forgatva.

– Követtelek – vonta meg a vállát.

– Erre én is rájöttem. Az eszem még a helyén van – mondtam gúnyosan.

– Ez nem kétséges – sóhajtotta türelmetlenül. –Nos, de akkor mit keresel itt? Jó lenne, ha válaszolnál.

– Lauren! – csattantam fel. – Szerinted? Szerintem miért mentem el a közeletekből? A szüleim meghaltak, én pedig átváltoztam, vagy mi franc! Azt se tudom, hogy mi vagyok. Ismeretlen vagyok még önmagamnak is!

– Figyelj, el kell mondanom valamit – mondta közömbös hangon, figyelmen kívül hagyva a kirohanásomat. – Az a szer, amit Ezra beadott neked, az a hibás ezért. Amiatt változtál át. Az egész megvolt tervezve. Az, hogy eljöjj a házba Kale ötlete volt, mivel tudta, hogy beleveted magad, mert csak egy kalandnak tűnik majd neked, és...

– Elég – szakítottam félbe. – Ezt most rögtön fejezd be! Mindig csak azt akarod elérni, hogy szétválassz engem és a többi embert, akikben megbízok. Mindig is ezt csináltad. Most ugye nem várod, hogy bevegyem azt, hogy Kale és Ezra is benne volt ebben a marhaságban?

– Emily, ez a teljes igazság – mondta továbbra is közömbös hangon, de jól érezhető volt, hogy egyre ingerültebb. De ez még jól is jött nekem. Egyre jobban hergelni kezdtem.

– Te meg a kis játékaid – léptem hozzá közelebb. – Egy napló kellett ahhoz, hogy egészen idáig eljussunk? Azt hittem ennél ügyesebb vagy – nevettem el magam. 

Alig telt el egy másodperc és Lauren szemei izzani kezdtek, én pedig még jobban megrémültem. Elértem a célomat? Azt hiszem, hogy igen. De egyáltalán nem vagyok rá büszke.