Egy darabig csak állt és engem nézett, közben pedig mosolygott. Ez a kettő együtt kezdett frusztráló és idegesítő lenni.
- Azt hiszem, én most megyek, otthon már biztos várnak -mondtam, majd kivettem a kosarat a kezéből és futva elindultam hazafelé.
Hallottam, hogy jött utánam, de próbáltam nem törődni vele.
- Elizabeth, várj! - káltotta utánam. Sóhajtottam és megálltam. Utolért.
- Mit akarsz? - kérdeztem morcosan. Kezdett elegem lenni.
- Gondoltam hazakísérlek - ajánlotta.
- Köszönöm, de ne fáradj -mondtam kedvességet erőltetve magamra.
- Ugyan, nem fáradtság - makacskodott tovább.
- De teljesen felesleges, mert én... -kezdtem, de félbeszakított.
- Nem felesleges, segíthetek cipekedni.
- Előszöris, nem kell segítség, elbírom. Másodszor, ha hagytad volna, hogy befejezzem a mondatot, azt akartam mondani, hogy felesleges hazakísérned, mivel itt lakom - mutattam a házunkra.
- Oh... - mondta meglepetten.
- Igen, oh, szóval ha nem bánjod, most bemegyek - mondtam és már mentem is fel a lépcsőn. Már majdnem felértem, mikor hirtelen utánamszólt.
- Látlak még? - kérdezte reménykedve. Erre már én is elmosolyodtam. Ez volt az első mosolyom, mióta összefutottunk.
Hátrafordultam és csak annyit mondtam:
- Nem valószínű - azzal bementem az ajtón és még éppen láttam a zavarodott arckifejezését.
Ezzel lezártnak tekintettem az ügyet. Bár akkor még nem sejtettem, hogy Will nem az a fajta, aki ilyen könnyen feladja.
