Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Ezúttal Emily nélkül — mivel ő beteg volt — sétáltam hazafelé, mikor valaki az egyik sarkon hirtelen belémjött és emiatt elejtettem a kosarat.
- Hé, nem látsz a szemedtől? - kérdeztem nem túl barádtságosan.
- Elnézést, nagyon sajnálom. Segítek felszedni - mondta kedvesen, rámmosolygott és lehajolt összeszedni a zöldségeket.
Fintorogtam és én is lehajoltam. Tudtam, hova vezet ez, de semmi kedvem nem volt az udvariaskodáshoz. Nem vágytam rá, hogy hazakísérjen meg cipekedjen helyettem.
Mikor végeztünk, a kosár az ő kezében volt. Ahogy szemtől szemben álltam vele, kicsit jobban megnéztem.
Sötétbarna, válligérő, hátrafésült haja és sötétbarna szemei voltak. Körülbelül velem egykorú lehetett.
Az öltözékén látszott, hogy nem idevalósi, hanem gazdagabb családból származott. Nem is értettem, mit keresett a szegény-negyedben.
- Köszönöm - motyogtam.
- Nincs mit megköszönnie, végülis én nem figyeltem,Miss...
- Nem kell a Miss, csak simán Elizabeth.Elizabeth Brown - mondtam közömbösen - És kérlek, ne szólíts Lizzy-nek - tegeztem le ösztönösen.
- Rendben. Igazán szép név. Az enyém William. De szólíts nyugodtan Will-nek - felelte, ő is tegeződve.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Will - mondtam unottan. Nem sok kedvem volt a csevegéshez.
- Részemről a szerencse, Elizabeth - mondta mosolyogva.
