Csendesen lépkedtem egyre közelebb az ágyhoz, amibe Jungkook aludt. Nem is értem, hogy jutott az eszébe ilyen, hogy csak úgy bejön a szobába. De az is igaz, hogy én mondtam, hogy bejöhet, de honnan a jó életből tudtam volna, hogy ő az. És az nem elég, hogy bejött. Nem. Neki még ott kellett kezdenie társalogni velem, hogy milyen érdekes, hogy a fürdőszobában gőz van. Miközben fürödtem. Erre nem tudok mit mondani, de azért folytassuk. Aranyos, hogy hozott ruhát meg törölközőt, de akkor esze ágába se jutott, hogy nemigen örülök, annak ahol tartózkodik. Eskü felpofoztam volna, ha nem lettem volna meztelen. De hagyjuk is inkább, a lényeg, hogy most megbánja ezt. Lehet nem kéne ezen annyira pörögnöm, mert azért nem egy bírósági ügy, de senki, ismétlem, senki nem jöhet be a fürdőszobába, amikor én vagyok ott. Senki. Nem érdekes mit csinálok ott, nem jöhetnek be. Arra is gondoltam, hogy ilyen perverzséget perverz dologgal kéne visszafizetni, de azért milyen lenne az már. Én nem tudok ilyet csinálni, főleg akkor, hogyha csak pár órája ismertem meg. Bár eddig is tudtam, hogy kicsoda, de azért valljuk be, mindenki máshogy viselkedik kamera előtt. Annyira belemélyültem gondolataimba, hogy megint nem figyeltem és jól belerúgtam valamibe. Rohadtul fájt, de egy hangot se szabad kiadnom, hogyha el akarom érni a célom. Ezért csak suttogva káromkodtam kicsit, közben pedig leültem és a lábujjamat babusgattam. Majd megfagyott bennem a vér. Hangokat hallottam. Nem, nem beképzeltem őket, ezek határozottan igaziak voltak. Félek. Vissza kéne mennem. De nem, mert addig nem nyugszom, amíg ez a nyomorék meg nem keserüli. Lehet, hogy egy szellem. Vagy valami elveszett lélek száll itt össze-vissza. Félek, mert mindezekben hiszek. Most lehet bolondnak tartani, de olyan sok mindent láttam már, hogy ez még simán befér mellé. Mivan ha itt van a hátam mögött és nézi, hogy egy lány itt összekuporodva a lábujját szorongatva ücsörög? És akkor majd, ahogy a filmekbe szokták csinálni, a tudatlan kis bige hátrafordul és vége az életének. Vagy valahogy felszáll a fejem fölé. De nem, biztos nem az, mert akkor már a tagok rég észrevették volna, hogy van itt valamilyen paranormális dolog. De lehet, hogy csak én vagyok olyan szerencsétlen, és magammal hoztam egy ilyen izét. Biztos van erre valami normális magyarázat, csak higgyük el, hogy ezek nem léteznek, mert valószínűleg nem is. A hold segítségemre volt a megnyugtatásomba, mert rávilágított a zaj okozójára. Csak egy Jungkook volt, aki felült az ágyról. Ekkor egy újabb ötlet jutott az eszembe. Szellemek. Ijesztőek. És egy ilyen szerencsétlennek pont jó lesz. Csöndben, de mégis hallhatóan kezdem el susogni magyarul. Sok horrorfilmet láttam már, szóval tudtam, hogy milyennek kell lennie, ahhoz, hogy megrémítsek valakit. Ő meg csak forgatta a fejét jobbra-balra, mert nem látta a zaj forrását. Annyira szórakoztató volt ezt nézni, hogy halkan kuncogni kezdtem. Persze ezt is csak olyan pszichopata módon, mert a nélkül nem lenne meg a hatás. Milyen röhejesen néz ki ilyen kétségbe esetten. Egyszer csak vállat vont és visszafeküdt az ágyba. Jól is teszed. Odabaktattam mellé négykézláb, majd a szám elé tettem a kezem és hangosan lélegezni kezdtem. Körülbelül úgy hangzott, mintha valami maszk alatt venném a levegőt, ezzel jobban ráhozva a frászt. Fél percig mást se csináltam, majd szemei egy pillanat alatt kinyíltak. Én meg az alkalmat kihasználva, mintha megtámadnám őt, egyik jéghideg kezem nyakára, másikat mellkasára tapasztottam és halkan sikítottam egyet. Akkorát dobbant a szíve, hogy még így is éreztem. Azok a szemek. Ahogy láttam, már majdnem sírtak, kissé sajnáltam, de ez van. Ezt érdemli. Izzadtságcseppek folytak le homlokán, mellkasa csak úgy ugrált, annyira dobogott a szíve. Majd a legnagyobb nyugodtsággal és hidegséggel szóltam hozzá:
-Ezt kapod, azok után, amit tettél.- utána otthagytam és mintha semmi sem történt volna visszamentem a szobámba. Kissé furán éreztem magam, mert lehet, nem kellet volna ennyire messzire mennem. Viszont ennél messzebre is mehettem volna, szóval hálás lehet, hogy nem tettem. Szerencsére Tae olyan mélyen aludt, hogy egy pillanatra se ébredt fel. Vagyis remélem. Ez elég ritka tőle. Nem kéne ennek az esetnek kitudódnia, mert félek, hogy a szállásunk veszélybe kerül. Szólnom kéne Jungkooknak, hogy ne merészelje elmondani ezt az esetet senkinek. Nyugodtan nyitottam be szobámba, majd levágódtam az ágyra. Persze csak óvatosan, hogy fel ne keltsem a nyugodtam szundikáló SeoHyeont. Fáradtan elhelyezkedtem egy kényelmes pózba, aztán becsuktam szemeim.
Reggelig fel se keltem. SeoHyeon még mindig alszik. Milyen kis aranyos, ahogy itt szuszog mellettem. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és odabaktattam a tükör elé. A hajam borzasztóan kócos és a szemeim iszonyatosan karikásak. Nem akarok kimenni a szobából, főleg, mert ha meglátnak a többiek azt hiszik rám, hogy valami zombi vagyok. Kimentem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom és kevésbé legyen ilyen a szemem. Hideg vizet engedtem a tenyerembe, majd beletemettem az arcom. Megismételtem háromszor, aztán elégedetten belepillantottam a tükörbe. Vidáman nézegettem magam, majd egy árnyékot láttam magam mögött, ami határozottan nem az enyém. Kirázott a hideg és libabőrös lettem. Nekem elég volt ennyi ebből a paranormális cuccból. Lassan, remegve hátrafordultam. Egy fekete hajkoronát láttam, hófehér bőrrel. Ez valami emberi lény, nem? Haja eltakarta csak lefelé bambuló szemeit.
-Te voltál?- kérdezte.
-Micsoda?
-Ugyan, ne játszd már itt a hülyét!- hallottam határozott, hideg, szidalmazó hangját.- Te voltál, nem igaz?
-Talán igen, talán nem.- és a kijárat felé vettem az irányt, de Jungkook előttem járt, így az orrom előtt becsapta az ajtót.
-Ne szórakozz! Tudod mennyire megijesztettél?- szólt ismét nekem.
-Jaaaaaaj, szegény Jungkookie megijedt? Nagyon sajnálom. Nem tehetek róla, hogy ilyen kislányos vagy.
-Jólvan. Akkor most elmegyek reggelizni.
-Menj csak.- szóltam oda félvállról.
-És beszámolok mindenkinek mindenről!- majd a kiment a szobából és a lépcső felé indult. De én ezt nem engedhettem, ezért karjánál fogva visszarángattam.
-Kérlek ne!- kérleltem határozottan.
-Mert mivan ha megteszem?
-Akkor megint kerülhetek az utcára!
-Az csak számodra negatív, engem ez cseppet sem érint.- válaszolt flegmán. Na és most mit csináljak? Igaza van, hogy számukra igazából elhagyható vagyok, mert már így is szívességet tesznek.
-És akkor most mit csináljak?
-Már ebben is előtted járok, ne félj.
