Ahogy leértek tisztán láttam a meglepődöttséget az arcukon. Azok a szemek, amikből teljesen tükröződött, hogy fogggalmuk sincs, hogy mi fene zajlik. Orcájuk kissé vöröses árnyalatot vett fel. Ez most nem tudom mit jelent. Úgy tűnik SeoHyeon se volt ezzel másképp. A srác, aki beengedett minket elkezdett nekik magyarázni valamiről. Szerencsére ebből se értettem semmit, bár azt tippeltem, hogy rólunk beszél, mert hát ilyenkor azt kéne csinálni, nem? A másik két koreai felbiccentette a fejét, majd elmosolyodott. Na, most mit is kéne csinálni? Mi célból is csinálták ezt? Két lehetőség jutott az eszembe. Most vagy azért csinálták, mert felfogták mi is történik éppen, vagy valami köszönés céljából. Mert ha köszönni akartak, akkor valahogy vissza is kéne, ugye? De mivan, ha azért csinálták, mert leesett nekik ez az egész. Viszont ha nem köszönök vissza, akkor rossz benyomást keltek, és udvariatlannak fogok tűnni. És azt senki sem akarja. Szóval azt láttam jónak, hogyha integetek és közbe elduruzsolok egy annyeonghaseyot. Kár volt. Mert a másik két srác ugyanezt tette. Szóval most én köszöntem először. Ami fiúknál nagy hiba, hogyha a lány kezdeményez. De mit tudok én a koreai szokásokról. Abba 7 évben, amikor még szüleim velem voltak, arra tanítottak, hogy köszönjek mindenkinek. Mondomén, mindent elcseszek. SeoHyeon is integetett egyet, majd a két fiú felénk indult. Gondolom, be akarnak mutatkozni. Ott voltak tőlünk olyan másfél méterre. Gondolom, ha már mindent én csinálok, előre nyújtom a kezem. Ekkor a pasi csak furán nézett rám. Basszus SeungKim, mi lenne, ha használnád azt a parányi kis agyad valamire? Mit is láttál abba a sok k-drámába? Amikor az ázsiaiak üdvözölnek valakit meghajolnak egymás előtt. De nem, te követted ezt a nyugati szokást. Nem baj, majd lesz valami. Erre leesett neki, hogy mit is akarok és még mindig furán nézve rám megrázta a kezem.
-A nevem Suga.- szóval itt vannak emberek, akik beszélnek angolul, csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy nagyrészt azokat kaptam ki, akik egy mukkot se tudnak. Viszont ennek az ürgének se jobb az angolja a kedves srácnál, aki beengedett.
-Örülök a találkozásnak!- szólaltam meg, ezúttal koreaiul. Semmi reakció. Köszönöm, én is örülök, hogy ennyire értékeled, hogy próbálkozok.- SeungKimnek hívnak.- mutatkoztam be most angolul, majd idejött a másik srác.
-Szia! Jinnek hívnak. Üdvözöllek otthonodban!-beszélt hozzám lazán és kedvesen. Elég szimpatikus, többiekhez képest nem is olyan rossz az angoltudása. Remélem, jóba leszek vele. SeoHyeonnak is bemutatkoztak. Majd odafordultam a fiúhoz, aki beengedett minket.
-Ó, tényleg. Taehyung vagyok. De szólítsatok csak V-nek. Köszöntelek titeket.- V. Milyen név ez már? Jó értem, hogy csak ez becézése, de milyen röhejes már. Mondjuk eléggé illik hozzá: Ugyanolyan idétlen a kinézete, mint a neve. De szeretjük, mert segít nekünk. Ki tudja, lehet, majd ha megismerjük egymást, másért is fogom kedvelni. –Amúgy, nem ülünk le? És akkor beszélgethetnénk kicsit kényelmesebben.
-Igen, jó ötlet.- egyeztem bele az ötletbe egy mosoly kíséretében, mire visszamosolygott. Lépkedtünk a kanapé felé, majd lehuppantunk. Én SeoHyeon mellett ültem, velünk szembe pedig a fiúk. Aha, kényelmesebben beszélgethetünk. Olyan kínosan éreztem magam, hogy csak néztem lefelé a térdemre. SeoHyeon se tett másképp. Mondjuk, az ő helyzete még rosszabb lehet, hiszen alig tud valamit angolul. Nem baj, majd segítek neki. Az egyik srác beszédre nyitotta száját, asszem Suga.
-Szóval, honnan jöttök?-kérdezte. Legalább érdeklődik valamit felénk. Jól teszi.
-Magyarországról.- mondta angolul SeoHyeon. Erre csak értetlen pofát vágtak.
-Mi? - szegény SeoHyeon. Próbálkozott, erre most itt szerencsétlenkedik a többi. Láttam rajta, hogy elpirul, mi mást tehetett volna ilyen helyzetben.
- Magyarország.- javítottam szegénykém helyzetén. Úgy gondoltam, ha japánul mondom, értelmesebb lesz az egész. Észrevettem, mintha Jinnek leesett volna, ezért rámosolyogtam és bólogattam mellé, hogy „igen, úgy, kérlek, magyarázd el nekik". Szerencsére vette az adást és a másik két fiú felé fordult majd segített nekik megérteni. De mindkettő olyan nyomorék volt, hogy még mindig nem tudták, hogy mi is az a hely ahonnan jövünk.
-Mindegy, Közép-Európa.- végül ráeszméltek, hogy miről is beszéltünk. Majd feléjük küldtem még egy mosolyt, olyasmi kisugárzással, hogy „gratulálok", de csak annyira, hogy ne legyen észrevehető. Egy ideig még beszélgettünk egyéb dolgokról, de nem egészen volt bájcsevej, aminek határozottan örültem. Hú, de utálom a bájcsevejt. Látszódott rajtuk, hogy érdekli őket, és ez nekem pont elég. Nem szükséges nyolcmillió kérdést feltenni, de azért na, értitek.
Hirtelen egy zár kattanására lettem figyelmes. Na mivan? Még többen vannak? Jó, nem bánom, de azért szólhattak volna. Hallottam egy mélyebb hangot, majd egy hatalmas röhögést. Hallottam, ahogy lenyomják a kilincset majd kitárul az ajtó. Hátrafordultam, hogy lássam, hogy kik érkeztek meg. Majd lefagyott a tekintetem.
