Láttam, ahogy SeoHyeon szeme egyre jobban csillog és tükröződik, majd egy apró könnycsepp hullott le arcáról. Láttam, ahogy egyre jobban vörösödik a szeme és egyre jobban potyognak könnyei. Közelebb hajoltam hozzá és átöleltem, hátha jobban lesz. Úgy látszik ez a téma nem olyan kedvelt nála. Fejemet a vállán pihentettem és a fülébe suttogtam:
- Ha nem akarod, nem muszáj elmondanod.
- Nem, már jól vagyok. csak...- és újból könnyezni kezdett szeme. Visszamásztam a helyemre és nyugalmat sugározva néztem rá.
- Szóval úgy volt... hogy a szüleim már kiskoromba elváltak és mivel apukám koreai, ezért ő visszament Koreába... így hát maradtam anyukámmal egészen mostanáig... de apukám beteg lett és ezért meglátogattuk...de már tényleg nagyon beteg volt és- hangja hirtelen elcsuklott. Újból odahajoltam hozzá és megöleltem és kedvesen csitítgattam. Szinte már tombolt a könnyektől, majd megszólalt:
- És...meghalt...és ezt édesanyám se bírta már ki...mert lehet, hogy elváltak, de szerették egymást azért valamennyire...depresszióba esett és pár nappal apukám halála után öngyilkos lett. - motyogta ki, miközben jobban és jobban zokogott. Jobban, szorosabban fogtam őt karjaim közt, mire ő is átölelt. Át tudom érezni, mert engem is elhagytak a szüleim, de nem így, és nem is ebben a koromban. Nagyon brutál ez világ. Hallottam efféle tragédiákat már, de eddig mindig úgy voltam velük, hogy ez velem biztos nem történik meg. Valószínű az áldozatok is gondolták, de mégis ez lett a vége.
- Nincs esetleg valami testvéred, vagy ilyesmi?- törtem meg a csendet
- Van egy bátyám, de róla sem hallottam semmit se évek óta.- hjaaj szegény SeoHyeon. Tényleg nagyon sajnálom őt.
- Figyelj, át tudom érezni. – nem igazán akartam még azt is elmondani, hogy velem is így volt, mert lehet rosszul jönne ki, de azért folytattam- de most egy fokkal jobb, mert hát nézd. Itt vagyok én, aki segíteni fog neked. Egymásra vagyunk utalva. Én itt leszek melletted és támogatlak...mert...ez a barátok dolga, nem igaz?- mire ezt kimondtam elmosolyodott.
- Igen. Barátok.- és letörölt egy könnycseppet az arcáról- Olyan nagy szerencsém van, hogy találkoztam veled. – majd elmosolyodott
- Hidd el, én se vagyok ezzel másképp.- és pajkosan megveregettem a vállát.
- Mert veled mi volt? – kérdezte kíváncsi, tág szemekkel.
- Majd elmondom. – és egy sejtelmes mosoly került arcomra. – Jobbszeretek ilyen titokzatos maradni.
- Ne már, itt kitártam neked az egész lelkem, te meg erre csak játszod a hülyét! – és felnevetett, még mindig könnyes szemekkel.
- Majd máskor, barátom- ezzel pedig felkeltem a földről és leporoltam a koszt a ruháimról. –Keresek valami viselhető göncöt és visszajövök.
- Kösz a figyelmeztetést. – de viccesek vagyunk most így hirtelen. SeoHyeon drága, nem vagy egy egyszerű eset mondhatom, de nálam még mindig jobb vagy egy pár fokkal. Kimentem a szobából aztán beléptem a mellettünk lévőbe. Miért van az, hogy itt minden szoba olyan tökéletes? Miért ilyen dizájnos?
- Szóval, kedves szekrény. Tudsz nekem valamivel szolgálni? – léptem oda egy ruhásszekrényhez, majd kinyitottam az egyik ajtaját. Nem volt ott kevés ruha, de nem is olyan sok. Egyen akadt meg a szemem. Amit a másik kedvenc bandámból, a GOT7-ből viseltek. Az a sárga, rózsaszín fánkos pulóver, ami minden vágyam volt, hogy egyszer viseljem. A lehető leggyorsabban kaptam ki a szekrényből és próbáltam fel, aztán újra a tükörhöz vánszorogtam. Fenébe. Miért vagyok ilyen magas? Mint ahogy az előző póló, ez is csak éppen takarta a részeket. De most, hogy visszaemlékszem senki nem csinált semmi hűhót belőle, szóval biztos most se lesz másképp. SeoHyeonnak egy rózsaszín hosszujjút választottam, valami felirattal rajta, amit nem tudtam elolvasni. Visszabaktattam a szobába és rádobtam az ágyra a szerzeményeket.
