Azzal otthagyott minket. Gyűlölöm. Mi az, hogy én menekülök? Eddig se menekültem előle, csak nem akartam vele foglalkozni. És én még azt hittem, hogy legalább egyszer észhez tér és békén hagy végre. Csalódnom kellett. Mi a fene baja van velem? Mit csináltam? Egy újjal sem nyúltam hozzá, ez nem zavarhatja. Miért csesztet engem folyamatosan? Nagyon bánt ez az egész. Könnyeim továbbra is folytak le arcomról. Nem bírtam abbahagyni a zokogást. Egyszerűen nem fogom fel ezt az egészet. Reszkettem és azt akartam, hogy egyszer hagyjanak végre békén. Mikor még Magyarországon voltam akkor is szüntelenül bántottak és csúfoltak amiatt, hogy árva vagyok. Eddig ez az egy előnye volt annak, hogy Ázsiában vagyok. De most már ez sincs.
Jimin felsegített a földről és gyorsan átölelt. Halkan susogott a fülembe, közben hátamat simogatta. Próbált nyugtatgatni, ami valamilyen szinten sikerült is neki. Jó ideig nem is csináltunk mást, csak ölelkeztünk, majd végül Jimin szólalt meg:
-Jól vagy?
-Asszem.- válaszoltam halkan, két szipogás között. Tény, hogy kevésbé sírtam már, de belül borzasztóan éreztem magam még mindig. Jimin egy pillanatra se hagyott el ezen a napon. Jól elvoltunk, de nem tudtam, hogy mit kéne vele kezdenem. Valamennyire segített elfeledtetni a történeteket, de legbelül még mindig nagy volt a sírhatnékom. Egyszerűen nem tudom feldolgozni, amit Jungkook mondott. Itt tépi szét az agyam és nem hagyja, hogy ne foglalkozzam ezzel. Nem tudok magammal mit kezdeni. Szerintem most túl sok nekem ez egyszerre.
Magányra vágyva felbaktattam a szobámba. Behúztam a függönyöket, hogy egy aprócska napsugár se süssön be. Odaballagtam az ágyhoz, majd törökülésben lehuppantam rá. Próbáltam kikapcsolni az agyam. Nem törődtem a külvilággal, de szerintem még magammal se. Hajam most is szemembe lógott és szinte eltakarta egész arcom. Nem csináltam semmit csak bambultam magam elé. Bár most ez nem olyan volt, mint ahogy általában szoktam. Most sokkal...hogy is mondjam...céltalanabbul tettem. Hirtelen hallottam, ahogy a zár kinyitódik. Persze, ha egyszer már valahogy úgy döntök, hogy egyedül akarok lenni, akkor tilos magamra hagyni. Én nem vagyok ember, aki néha egyedüllétet igényel, neeem.
-Úristen, itt mi történt?- majd az ablakhoz sietett és széthúzta a sötétítőket.
-Neeee!- nyafogtam közben tenyeremmel próbáltam takarni a bevilágító napsugarakat. SeoHyeon felém vette az irányt, majd mellém telepedett. Egy darabig csak engem vizslatott, aztán kezével néhány hajtincset arrébb húzott. Továbbra se néztem felé, de ő még mindig próbálta keresni a szemkontaktust. Természetesen sikertelenül.
-Mi bajod van?- kérdezte, egyik szemöldökét felvonva. Nem válaszoltam semmit. Nincs kedvem beszélni. Lehet, jót tenne nekem, de én továbbra is szeretnék ilyen mazochista lenni. Megrángatta a vállam és még jó pár ehhez hasonló kérdést feltett. Most se válaszoltam egyikre se.
-SeungKim, válaszolj már!
-Mivan?- néztem fel rá egy pillanatra. Hiba volt.
-Mondom...Hé, te sírtál?
-Nem.
-Ne hazudj, totál vörösek a szemeid. Nem mondhatod, hogy élsz és virulsz a boldogságtól! –emelte fel kicsit hangját és tovább rázogatta a vállam.
-Tudom.
-Akkor? Mondj már valamit! –és ebben a pillanatban adtam fel és félénken kezdtem el mondanivalóm:
-Hát, az volt, hogy...hogy én összevesztem Jungkookal.
-Ne már, annyira ismerlek, hogy ennyi miatt nem kezdenél el bőgni. Mert amúgy miért veszekedtetek?
