1890-es titkok

III.

1890. január 21.

Egy padon ülünk és nézzük az előttünk elhaladó gyors folyót. Kellemes látvány, legalábbis számomra. Olyan meghitt ez a délelőtt. A cikk elolvasása után csendben elfogyasztottuk a teánkat és az újsággal együtt távoztunk onnan, majd ide vezetett utunk. Egész eddig csendben vagyunk, de kénytelen vagyok ennek véget vetni.
-Edgar... - nem tudom, mit mondhatnék, de úgy érzem meg kell szólalnom.
-Igen?
-Csak...minden rendben?
-Persze, miért ne lenne? - kérdi összevont szemöldökkel.
-Csupán úgy tűnt mintha, nem is tudom, felkavart volna a cikk? - bizonytalan vagyok.
-Elgondolkoztatott, ennyi történt.
-Megosztod velem is, vagy...? - nem tudom befejezni, egy nagy sóhajtás a szájából és egyből bennem ragadt a szó.
-Igazságtalan ez a világ, Howard. Valami megváltozott és érzem, hogy velünk is ez lesz, minden emberrel. Más lesz minden. Mások leszünk. A világ kegyetlensége mindent átöltöztet, más színben fogjuk látni a dolgokat - mondja és közben előremered, mintha nem is itt lenne, nem velem.
-Miért mondod ezt? Miért így mondod?
-Majd egyszer megtudod - olyan furcsa. Sosem beszél így. Mintha tudná, hogy meghal. Mintha ez a változás végleges lenne - De beszéljünk valami vidám dologról.
-Rendben - de nem tudok rá figyelni. A fejemben folyamatosan újra meg újra hangzik a cikk egy mondata. ,,Ahol sose biztos, hogy a betűk is igazak..." Nem biztos, semmi sem az. Már nem az. A cikk elindított bennem egy lavinát, aminek a következménye, hogy nem tudok mindent elhinni. Mi van akkor, ha minden csak egy álca ebben a világban, és a színfalak mögött véres öltöző található? Bűn így élni? Máshogy, mint a többiek? Véleményem szerint nem.
-Barátom - megrezzenek Edgar örömteli felkiáltására. Megint belemerültem a gondolataimba - Megvan a tervem, hogyan változtassunk meg mindent.
-Igen?
-Igen.

-Mégis hogyan gondoltad? Nem kételkedem benned, hisz nincs okom ezt tenni, de meg kell hogy mondjam, ez az ötleted hagy némi kívánnivalót maga után - mondom, és közben az arcát figyelem nehogy valami rosszat mondjak. Ő is az arcom kémleli.
-Nem fontos - elhalkuló hangját alig hallom meg. Egymás arcát nézzük. Én most barna szemeit figyelem, és követem útjukat, hogy miket fedez fel rajtam. A fejem tetejéről kezdi. Először a hajamat vizsgálja, majd egy pillanatra letér a szemeimre, de aztán gyorsan továbbhalad az orromra. Utána az államat nézi, végül pedig a számat tünteti ki a figyelmével. Mintha elvarázsolták volna. És ez a varázs rám is átszállt. Pillantásom letéved az ő ajkaira. A nyelve hegyét kissé kinyújtja, és nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogyan egy nagyot nyel. Kinyitja száját, mintha készülne mondani valamit. Most csak rá tudok figyelni. Semmi másra.

-Mr. Vane! Micsoda meglepetés! - hallok meg egy tompa, távoli hangot.