1890-es titkok

V.

1890. január 21.

Az autó zötykölődve halad az úton, Emily kisasszonyék felé. Közel fél órája utazunk. Egyedül ülök a kétszemélyes járgányban. Az előttünk haladó kocsiban a szüleim foglalnak helyet. Körülöttem a táj fákból és néhány bokorból áll. A Nap még fényesen ragyog az égen, de három óra elteltével kétlem, hogy ez így fog maradni.
Balra nézek és figyelem a mellettem elsuhanó fákat. Kicsi árnyékot vetnek az útra. A kocsi zörögve lassul, majd nemsokára megáll.
-Mr. Vane! Megérkeztünk - mondja a sofőr.
-Köszönöm! - leszállok majd nyújtózkodok egyet. A hátam ropogva jelzi, hogy ideje volt kiegyenesednie. Megigazítom a kalapom és odamegyek a szüleimhez. Édesapám épp most segít anyámnak leszállni. Ahogy leért belekarol apámba és egy mosoly kíséretében így szól:
-Megérkeztünk! Hm, milyen szemrevaló ház ez - jegyzi meg, miközben végigméri az előttünk tornyosuló kastélyt. - Nem rossz egy Valles-től.

Egy fanyar mosoly kíséretében mérem végig az épületet. A hatalmas kovácsoltvas kapu mögött szabályosra nyírt bokrok és tuják sorakoznak, közöttük a köves út egy széles és magas, barna ajtóhoz vezet. A háznak nevezett kastélyt főleg a barna és a zöld színek uralják. A borostyán néhány helyen az első ablak magasságáig felfutott. Számtalan ablak díszíti a falakat. Az első emeleten az összesből fény szűrődik ki. A bejárati ajtó kinyílik és a fénycsíkból egy emberi alak lép ki. Az alak hangos kulcscsörgéssel halad felénk. Valamit motyog, de ez ekkora távolságból nem hallható.

-Üdvözlöm Önöket a Valles család otthonában! - köszönt minket tettetett lelkesedéssel a férfi, mikor elénk ér, majd hangos nyikorgással kinyitja a kaput. Megvárja míg belépünk, utána nagy erőfeszítések árán becsukja. Előttünk haladva mutatja az eltéveszthetetlen utat.
Valami vizes csöppen az orromra. Felnézek az égre és meglepődve veszem tudomásul, hogy a beborult égből esőcseppek hullanak. Monoton ütemben koppanak a kalapomra a cseppek, és mi ugyanígy lépkedünk a ház felé. Az ég besötétül, ahogyan elérjük a veranda elejét. Kísérteties ez az egész.
A bejárati ajtóban egy asszony megböki a férje oldalát, majd felénk biccent, mire a férfi is idenéz. Mindketten felvarázsolnak az arcukra egy mosolyt. Az úr egy szeretetteljes ölelésre invitálja apámat, aki ezt el is fogadja. Hátulról nézem ahogyan a nők is üdvözlik egymást. Utána apám Mrs. Valles kézfejét a szájához emeli, közben Mr. Valles is így cselekszik anyámmal.
-El is felejtettük a gyerekeket. Emily gyere csak ide - mondja Valles asszony és a háta mögül előhúzza a lányát. A kisasszony féléken elmosolyodik, és halkan köszön. Érdekes, a partnál nem volt ennyire bátortalan. -Fantasztikus, fantasztikus. Akkor gyertek is be - kiált fel Mrs. Valles és már indul is az ajtó felé. Gyorsan odamegyek, és kinyitom a nő előtt az ajtó és rámosolygok.
-Köszönöm! - viszonozza a mosolyom, és elismerően hátrapillant a szüleimre. - Biztos sokat tanítattátok, hogy ilyen úriember lett - jegyzi meg és anyám felé fordul, mikor már bent vagyunk a társalgóban. A felnőttek a díványon fogalnak helyet, míg mi Emily kisasszonnyal egy-egy fotelben.
-Tévedsz, drágám. Nem kellett neveltetnünk sokat. Mindig is egy intelligens fiatalember volt - válaszol anyám, és kihúzza magát.
-Ez a vérében van - teszi hozzá apám.
-Hogyne - mondja Mr. Valles egy mosoly kíséretében.
-Asszonyom! - bejön egy szolga és illedelmesen fejet hajt. - A vacsora készen van.
-Pompás, pompás. Menjünk is enni.

Az ebédlőt egy hosszú sötétbarna asztal uralja. Felette egy hatalmas csillár lóg. A falakon tájképek és portrék függenek. A szobának van egy sötét hangulata. Az asztalhoz érve kihúzom a kisasszonynak a súlyos széket, amit pirulva megköszön. Helyet foglalok mellette, és szembe találom magam apám pillantásával. Tudom mit üzen. Amit mindig is mondott. Az illem mindenek előtt.