1890. január 23.
Amikor megérkeztünk Edgar házához, sietve mondta, hogy el kell mennie kocsit rendelni, ami majd elviszi a holminkat az új házunkba. Nem értettem semmit. Honnan van hirtelen új ház? Miért nem rendelt kocsit, amikor ott voltunk a központban? Miért nem tudott akkor? Rejteget valamit?
Késő délután van - állapítom meg magamban. Az asztalra pillantok, ahol meglepődve pillantom meg Edgar borítékját. Reménnyel telve, hogy Edgar még a közelbe van, kilépek az ajtón, de már nem látom az ismerős alakot. Visszalépek, kalapomat a fejemre teszem, majd újból kilépnék, amikor egy cseléd megszólít.
-Uram! Valahova megy? - kérdezi én pedig sietve válaszolok neki.
-Igen, Mr. Boneth itt hagyott egy fontos dolgot, szóval, ha megbocsát, én vinném is neki - mondom és ismételten indulnék el, de egy dolog még eszembe jut. - Megtenné, hogy összecsomagol Mr. Boneth-nek, és szólna Matildának, hogy az én összes csomagomat hozassa át? - kérem, mire bólint egyet. - Köszönöm.Sietősen megyek az utcán. Összeráncolt szemöldökkel nézek körbe. Sehol egy árva lélek, pedig ilyenkor sokan szoktak a kertjükben beszélgetni, a hűvös idő ellenére is.
Különös néma csend honol a környéken. A lépteimet megsokszorosítom és a főtér felé megyek.Ahogy egyre beljebb érek, úgy hallatszik az emberek zsivaja. A színpad felé nézek, ahol egy szegényebb embert nevetnek ki.
A tömeget kémlelem, hátha megtalálom Edgart. Mégis a rengeteg barna hajkorona között megtalálok egy hasonlót.Az említett mögé lépek és gyengéden a vállára teszem a kezem, majd megszólítom:
-Edgar - hátrafordul az illető, de sajnos nem ő az emberem. - Elnézést. Összetévesztettem valakivel - a férfi undorodva rám néz, majd elfordul. Meglepődök az arckifejezésén. Én udvarias módon kértem elnézést, amennyire ezt ilyen módon lehet csinálni.-Howard? - mögülem hallom a halk szót, mire egyből megfordulok. Edgar most már előttem áll, zavarodott arckifejezéssel. Közelebb lép hozzám, majd végigsimít a karomon. - Miért vagy itt?
-Nem szeretnéd, hogy itt legyek? - nem hagyom, hogy válaszoljon, folytatom is, miközben előkeresem a borítékot. - Ezt ott hagytad az asztalon, és fontosnak tűnik. Kinézetre legalábbis igen.-Ó - ennyit mond, és ebből nem tudom megállapítani, hogy jó döntés volt-e, hogy elhoztam neki, vagy sem. - Ezt a borítékot igazából...neked szántam - mondja nem nézve a szemembe. Megdöbbenek a kijelentésén. Mégis mit írhatott nekem? Megtapogatom és ismételten meglepődök, de most a boríték vastagságán. Ilyen sok közölni valója lenne? Ha igen, akkor miért nem mondta el személyesen?
Bontanám ki a levelet, amikor egy kéz állít meg a folyamatban. Fel nem tett kérdésemre csak annyit válaszol: Később.
Keze elidőzik az enyémen, de gyorsan felébredek az érintés általi kábulatból, amikor egy test lök neki hátulról Edgarnak. Szerencsére még el tud kapni, de így is a karjaiba kerülök.
Érzem, ahogy felforrósodik az arcom. Gyorsan kibontakozom Edgar öleléséből, és arcára pillantok. Kissé megnyugodva állapítom meg, hogy az ő arca is hasonló színben pompázik.-Nekem most el kell mennem a kocsiért - mondja, közben pedig elteszem a meggyűrődött levelet. Egy aprót bólintok, jelezve, hogy elmehet. Elfordul, tesz néhány lépést a színpad felé, amikor visszanéz rám. Kinyitja a száját, mintha megint mondani akarna valamit, de a hangja helyett csak az elkerekedett szemét kapom.
A nép körülöttünk nagy körben áll, ami magában már furcsa, de amikor egy fegyver hangját hallom elsülni, minden helyreáll.
Nem hallom a kiáltásomat, mégis tudom, hogy megszólaltam. Edgar a bordáihoz kap, majd imbolyog. Tekintete keres valakit. Engem keres. Odafutok hozzá, majd óvatosan a földre fektetem. Letérdelek mellé és kezeit megszorítva elkezdek kiabálni az idegyűlt embereknek.
-Orvost! Kerítsenek már egy orvos, a fenébe is - de semmi választ nem kapok. Mindenki szemei ürességet és elítélést mutat.
-Figyeljen rám Howard - mondja egy el-elhalkuló hang. Edgar hangja.
-Hívjanak egy orvos, maguk ostoba pórnép! - kiabálok megint, de most sem segítenek.
-Szeretem magát, Howard. Tudom, hogy maga is engem, nem kell kimondania, látszik a szemén - suttogja és a szemei kezdenek lecsukódni. Kétségbeesetten nézek körbe, hátha tud valaki segíteni, de csak az elítélő pillantások fogadnak. - Figyeljen rám - megteszem a kérését. Belenézek a csodálatosan barna szemébe. Mintha kezdene kimúlni belőle az élet, mégis beszél hozzám. - Megtenne valamit nekem utoljára?
-Amit csak akar.
-Csókoljon meg - suttogja nekem utoljára. Nem habozok, az emberekkel mit sem törődve számat a szájára tapasztom. Kétségbeesetten csókolom, ami viszonzásra talál, de egy idő után már ezt se kapom meg. A könnyek elkezdenek kifolyni a szemeimből, amint rájövök, mi történt.
Nem akarom elfogadni a valóságot, még mindig csókolom, de mind hiába. Eltávolodok tőle, és egy halott tekintet néz vissza rám. Az egykor gyönyörűen csillogó barna szem most már csak fakó, üres pillantást ad.Zokogva borulok a testére. Ezt érték el az emberek. Az elítélésük idáig jutott. Vajon most boldogok?
°°°°°°°°°°°°
Hát, üdv mindenkinek!
Nos, igen. Csak szeretném nektek elmondani, hogy már csak egy fejezet van hátra és egy ilyen utószó szerű dolog.
Szebb napot!
KAMU SEDANG MEMBACA
1890-es titkok
Fiksi Sejarah1890 Azt gondoljuk, hogy mindent tudunk erről az évről. Pedig közel sincs így. Egy férfi, egy cikk, egy ötlet és egy másik férfi. Okozhatnak ezek egy jobb világot halálos áldozatok nélkül?