1890-es titkok

XII.

1890. január 23.

A plafont bámulom, miközben Edgar békésen alszik a karjaim közt. Barna hajkoronája kócosan terül el a mellkasomon. Amikor kifújja a levegőt megborzongok, és ezt minden egyes lélegzetnél újra megismételjük.

Kezemet óvatosan a hajára teszem és végigsimítok barna fürtjein. Ennek hatására közelebb bújik hozzám. Lehunyom a szemem és kiélvezem a pillanatot. Mindig ezt csinálom, amikor Edgarral valami ilyesmi helyzetbe kerülünk.
Ki tudja meddig lehetünk együtt. Egy ilyen világban, ahol a szerelem beteljesülését is elítélik.
De valóban ez lenne köztünk? Szerelem?

Egy nagy sóhajtással próbálom kiűzni az ehhez hasonló gondolataimat a fejemből. Egy csókot nyomok Edgar fejére, majd óvatosan felkelek, ügyelve arra, hogy fel ne ébredjen. Mocorog egy kicsit, de utána a párnát átöleli és szuszog tovább. Betakarom, hogy ne fázzon, majd az ablakhoz megyek. Kissé mocskos, de ettől függetlenül ki lehet venni a hófedte tájat. A fénytől szinte vakít a fehérség, de szépsége most is lenyűgöz. Akár órákig is tudnám nézni egy teát iszogatva, most mégse tudok így tenni.

A gondolataimba merülve nézek magam elé. Mi van, ha Edgar nem gondolja ezt komolyan, ami köztünk van? Mi van, ha rájönnek az emberek, hogy mi van velünk? Mi lesz, ha hazamegyek? Hisz egyszer mindenképp vissza kell mennem. Nem maradhatok mindig Edgar nyakán.

Mi lesz velünk?

Az ágy recsegése zökkent ki a gondolataimból. A matracon forgolódnak, majd valószínűleg felülnek, pontosabban Edgar felül. Talpak csoszogása a padlón, ez a következő amit meghallok. Elmosolyodom, amikor két kar átkarol, majd a kezeit összekulcsolja a hasamon. Fejét a hátamnak dönti és csak állunk.
A borzongás és bizsergés egyszerre tör rám, és Edgar meleg teste ébreszt rá arra a tényre, hogy a szobában hideg van. Eddig észre se vettem, de most közelebb húzódom hozzá, hogy felmelegítsen.

-Miért hagytál egyedül? - kérdezi és fejét a hátamnak dörgöli.
-Úgy vettem észre, hogy elvoltál a párnával. Nem kellettem oda én is - vigyorgok.
-Pedig hiányoztál - suttogja a hátamnak. Behunyom a szemem és mosolygok, egészen addig, míg Edgar nem kezdi el lefelé vezetni a kezét. Én hiányoztam neki, vagy valamelyik testrészem?

Kezemet az ő kézfejére teszem, és megállítom az övem alatt.
-Csak nem fél, Mr. Vane? - teszi fel a kérdést, és biztos vagyok benne, hogy egy huncut mosoly bújkál ajkain.
-Inkább maga, Mr. Boneth - noha semmi értelme nincs annak, amit mondtam, mégse mondhatja rám, hogy félek.

Maga felé fordít és megpillantom az értetlen arckifejezését. Szemöldökét ráncolja és szólásra nyitja a száját, de inkább becsukja.
-Ennek semmi értelme, Howard - mondja, és mintha valami magyarázatot várna.
-Tudom - csak ezt bírom kinyögni. Szemei megbabonáznak. A néma csendben visszafordulok az ablak felé, és Edgarral együtt nézzük a hóesést.

-Ma be kell mennünk a nyomdába - suttogja a fülembe, ami hatására kiráz a hideg.
-Miért?
-Meg kell keresnünk az embert, aki írta azt a cikket.
-Mégis miért? Sok embert írt már cikket, azokat még sem kerestük fel.
-Kitaláltam valamit.
-El is óhajtja mondani nekem, Mr. Boneth, vagy magában tartja?
-Inkább magamban tartom, viszont maga, Mr. Vane, igazán kiengedhetne valamit magából - ezzel ismét nadrágom felé csúszik a keze, és most nem teszek semmit, hagyom, hogy a keze oda csússzon, ahova szeretne.