1890-es titkok

XIV.

1890. január 23.

A nap további részében Camille Merciert kerestük, sikertelenül. Az újság szerkesztőjével már beszéltünk, ő volt egyben a Nyomda igazgatója, mint kiderült. Bementünk különféle hivatalokba, hátha dolgozott ott ez a nő, de semmi nyom nincs. Mintha egy szellem lett volna, aki egy cikk megírása után el is tűnik.

Fáradtan dőlök le Edgar ágyára. A lábam lelóg a földre és egy idő után elkezd zsibbadni a combom. Egész nap kerestük ezt a nőt. Szerintem, ha két férfi keres egy nőszemélyt, akkor igazán előkerülhetne.

Ismételten bámulom a plafont. Mindig ez lesz, ha Edgarral ketten maradunk egy szobában? Vagy talán nem is tartózkodunk egy légtérben? Nem tudom, de azt igen, hogy fogalmam sincs, hol lehet most a barátom. Még halk zajokat sem hallok. A nyugtató csend elálmosít. Próbálkozok ébren maradni, de nem nagyon sikerül. A szemem kezd lecsukódni, hiába akarom nyitva tartani. Az ébrenlét és az álom között vagyok, mikor az ajtó nyitódására majd csukódására leszek figyelmes. A cipő koppanása a parkettán elárulja, hogy a tulajdonosa felém tart, valamint, hogy ez a személy Edgar. Felismerhető a lépte, halk és hosszú, így fülelni kell, míg az ember meghallja, hogy egyáltalán valaki közlekedik.

Egyre közelebb ér hozzám a férfi, és az álmosságom egy pillanat alatt elszáll, amint leül az ágyra. Egy nagy sóhaj hagyja el ajkát, és ezzel a tettével közli velem, hogy tudja, ébren vagyok. Nehezen felülök és egymás mellett kémleljük a parkettát, amin nincsen semmi érdekes, csupán nem tudjuk mit tegyünk vagy mondjunk.

Oldalra fordítom a fejem és Edgar összeráncolt homlokára teszem a kezem. Erre a mozdulatomra értetlen arckifejezéssel fordul felém.
-Ráncos leszel öreg korodra. Nekem pedig úgy nem fogsz kelleni - teszem hozzá egy vigyor kíséretében.
-Szóval ez a helyzet? Nem fogok neked kelleni?
-Csak gondolj bele. Szerinted kinek kellene egy ráncos vénember?
-Rajtad kívül? - kérdez vissza, mire az arcom felforrósodik, hiszen eltalálta. Nekem mindig is kelleni fog, bárhogyan néz ki.

Percek óta figyeljük a másikat és a gerincem elkezd fájni ettől a kicsavarodott üléstől. Valószínűleg Edgar is így lehet vele, mert szinte egyszerre állunk fel. Az összhang megvan, már csak azt nem tudom, mi is fog kisülni ebből. De hiszek abban, hogy ez a pillanat csak jót jelenthet nekünk. Talán most tisztázzuk mi is van köztünk? Rendkívül örülnék annak.

-Nézd Howard - mondja egész halkan Edgar. - Én...Mi...Figyelj - össze-vissza beszél, míg nem vesz egy nagy levegőt. Szemét behunyja majd lassan elengedi magát és láthatólag megnyugszik. - Nézze Mr. Vane! - átvált a másik beszédstílusba. Ez sokkal tiszteletteljesebb és közvetlenebb. Számomra legalábbis. És talán ő is tudja, hogy ez a mi ki nem mondott "játékunk". - Nekem szükségem van magára. Régóta ismerjük egymást, hosszú ideje vagyunk barátok, én mégis most arra kérem, hogy legyen valami más. Jelentse nekem a biztonságot, az otthont, a megnyugvást. Tudja, maga csodálatos ember, akit könnyen meg lehet szeretni. És én megszerettem magát. Az elmúlt napokban boldog voltam, hogy magával vagyok, mint egy társ, egy pár. Jelenleg is a boldogság jár át, mint minden egyes pillanatban, amikor magával találkozok, vagy ha csak megpillantom. Ismétlem magam, szükségem van magára életem végéig. Megígéri, hogy mindig mellettem lesz? Megígéri, hogy velem marad ebben az életben?

-Megígérem, Mr. Boneth - suttogom neki. A szavai a lelkemig hatolnak. Szoros ölelésébe von majd kissé elhajolva tőlem, ajkát a homlokomra tapasztja, ezzel még meghittebbé téve a pillanatot. - Megígérek magának bármit, amit szeretne.

°°°°°°°°°°°°
Több, mint 1100 megtekintés. Ez csodálatos érzés. Nagyon köszönöm Nektek. Fantasztikusak vagytok. ❤