1890-es titkok

X.

1890. január 22.

A barna bejárati ajtó halkan nyitódik ki. Edgar udvariasan előre enged, de én nem hagyom magam. Jelentőségteljesen rá nézek, mire egy nagy sóhaj kíséretében belép a házba.

A kabátjainkat ráterítjük egy dívány háttámlájára. Edgar előre megy, de még nem a hálószobába. A konyha felé vesszük az irányt. Tölt nekem majd magának egy-egy pohár vizet. Miközben iszunk egymás szemébe nézünk. Nem szakítjuk meg a szemkontaktust. Még akkor sem, amikor az üveg poharat a márványlap szélére sikerül tennem. Edgar gyorsan mozdul és el is kapja. Óvatos mozdulattal a helyére teszi az üres üvegeket, miközben rám mosolyog.

-Legyél nyugodt, Howard - suttogja nekem. - Izgulsz? Mi miatt? - nem válaszolok. Nem érdemli meg. - Csak nem arra gondolsz, hogy fog történni valami köztünk az este? - még mindig néma csendben állok közvetlenül Edgar előtt. Lassan kezeit arcomra helyezi és fejemet gyengéden felemeli.

Szavak nélkül beszélünk. Ajkainkat egyetlen szó se hagyja el, mi mégis értjük egymást. A szemeink üzeneteket küldözgetnek egymásnak. Bizonytalanul bólintok, magam se tudom miért. Úgy érzem ezt kell tennem. Minden cselekedet ösztönből jön. Mintha ez teljesen szokványos lenne.

-Szóval igen - jegyzi meg egy huncut mosoly kíséretében.
-Mi igen? - kérdezek vissza rögtön.
-Arra gondolsz, hogy fog köztünk valami történni - jelenti ki.

Néhány másodperc. Ennyi idő kell, hogy rájöjjek, mire is gondol Edgar. Az arcom újra felforrósodik, és ez elég is, hogy a mosolyából vigyor legyen. El is felejtettem, hogy kérdezett valamit. Tiltakozhatnék, de nem lenne értelme.

Némán állok vele szemben. Újra eljött a pillanat, hogy szavak nélkül cselekedjünk. Megfogja a kezem és a lépcsőkhöz vezet. Hátrapillant, mintha meg szeretne győződni, hogy ott vagyok-e.
Óvatosan lépkedünk fel, egészen egy ajtóig. Edgar ráteszi kezét a kilincsre, majd ismét hátra fordul hozzám. Kinyitja száját, mintha akarna valamit mondani, de nem szólal meg, helyette megrázza a fejét és kinyitja az ajtót.

A könyvtár tárul elém. Könyvek ezrei sorakoznak a polcokon egészen a plafonig. A szoba közepén egy asztal körül három dívány van. Odasétálok, és elhelyezkedem az ajtóval szemben lévővel. Edgar az ajtónak támaszkodva néz engem. Egymásra mosolygunk. Egészen meghitt ez a pillanat. De csak röpke másodpercekig tart. Edgar hirtelen hátrafordul és jobbra fordulva figyel valamit. Pontosabban valakit.

-Uram! - hajol meg előtte egy cseléd. Edgar egy bólintással válaszol, majd elgondolkozva rámpillant, majd vissza. Észreveszem, hogy a cseléd is így tesz. - Segíthetek valamiben?
-Igen, köszönöm. Megtenné, hogy az elkövetkező órákban senki se zavarja a könyvtárat? Biztosítsa kérem, a nyugalmat kettőnk részére.
A középkorú nő bólint egyet.
-Megteszek mindent, uram!
Edgar ezt örömmel veszi tudomásul. Becsukja az ajtót, majd a zár halk kattanása jelzi nekem, hogy a be vagyok zárva egy szobába.

-Csupán ketten vagyunk Howard. Ketten, egy szobában, ahol senki se zavarhat minket - mondja miközben szorosan leül mellém. - Mire is gondoltál? Mi történne köztünk egy ilyen helyzetben? - nem tudok megszólalni. Az izgalom és egy másik furcsa érzés átvette felettem az uralmat egy gombócot alkotva a torkomban. - Nem kell félned. Nem fog semmi sem történni, ha te nem szeretnéd.

Csakhogy én szeretném, nagyon is.