1890-es titkok

XV.

1890. január 23.

Ölelkezve állunk a szoba közepén. Testünk összefonódik és úgy érzem, lelkünk is egybeforr. A pillanatnak megvan a maga különleges varázsa. Ahogyan együtt vagyunk, szinte szét se lehet választani minket. Edgar egy kicsit eltol magától majd lassan végigsimít az arcomon. Beleremeg az egész testem az érintésébe. A borzongás végigfut a gerincemen. A szívem gyorsabban kezd dobogni.

Homlokát az enyémnek dönti és a pillantásunk összekapcsolódik. Ajkával az enyém felé közelít, majd kínzó lassúsággal megcsókol. Tenyere közé fogja az arcom és ez így még bensőségesebb. Utoljára nyom egy apró csókot a számra, majd elváll tőlem. Lehunyt szemmel élvezem Edgar érintéseit.

-Le kellene mennünk elfogyasztani reggelit - suttogja.
-Elrontottad a pillanat varázsát - mondom neki még mindig lecsukott szemmel.
-Miért? Milyen volt a pillanat?
-Olyan meghitt, kellemes, varázslatos, különleges - sorolom fel, amik éppen eszembe jutnak. Kinyitom a szemem és Edgar ragyogó barna szempárjával találkozok. Nem hagyja, hogy gyönyörködjek bennük, megfogja a kezem és elkezd az ajtó felé húzni. Kimegyünk a folyosóra, ahol ajtók sokasága sorakozik egymás mellett. Bekeretezett portrék és tájképek függenek a falon, de nem tudom őket megcsodálni.

A lépcsőn szinte már futunk, noha nem tudom miért, de jó érzés úgy rohanni, mint egy gyermek. Abban a pillanatban nincsenek gondjaink, bajaink és titkaink. Csak mi vagyunk.
A falépcső recsegve adja a tudtunkra, hogy nehezen bírja az efféle terhelést, de mi mit sem foglalkozva vele szaladunk tovább.
Mikor leérek, térdemre támaszkodva próbálom a légzésemet egyenletessé tenni. Felnézek, és Edgar előttem fogja az oldalát, miközben magában nevet. Arca pirospozsgás és ajkán egy édes mosoly bujkál. A látvány beleég az elmémbe és mélyre elraktározom magamban.

Olyan ártatlan - gondolom magamban, és erre elmosolyodom. Közelebb lépek hozzá és átkarolnám a derekát, de ő nem hagyja. Elkezd menni egy irányba, így egy lemondó sóhaj kíséretében követem. Az étkezőben leülök mellé, és a kezemet a combjára teszem. Mozdulatomra megdermed, de nem csinál semmi mást. Mikor a cselédek felszolgálják a reggelit, felrakom az asztalra mindkét kezem, hiszen nem tudom, mennyire lenne kényelmetlen neki, ha így látnák meg őt, vagyis minket.

-Hol kereshetnénk még ezt a nőt? - kérdezem Edgartól, miközben egy kenyeret vajazok meg.
-Fogalmam sincs Howard. A fenébe is, nem tudom - elkeseredetten temeti fejét keze rejtekébe. Megsimítom barna fürtjeit, hátha ezzel elérek valamit, de mint gondoltam semmit se ér.
-Biztosan megtaláljuk - biztatom, és közben bejön egy idősödő nő, aki teát önt nekünk. - Csak nem tűnt el a Föld felszínéről. Hidd el, valaki csak tud valamit erről a titokzatos nőről.

-Segíthetek valamit, uraim? - kérdezi az asszony. Mondanám, hogy nem, de Edgar a szavamba vág.
-Hacsak nem tudja, hogy hol tartózkodhat egy Camille Mercier nevű nő, akkor attól tartok, hogy nem - hangja a kétségbeesésről tanúskodik. Szívem szerint magamhoz ölelném, de amíg társaságunk van, nem merem.

-Tudom! - kiált fel az asszony, mire mindketten felkapjuk a fejünket és felé nézünk.
-Tudja hol van Camille Mercier?
-Nem, uram, de tudom hol van.
-Akkor most tudja hol van, vagy mégsem? - kérdezi Edgar.
-Tudom, hogy kitől tudnák megtudni, hogy hol tartózkodik - mondja boldogan a nő és vidáman elkezdi törölgetni az asztalt.
-Elmondaná, kérem?
-Hogyne, persze - mondja gyorsan. - Ismerek egy nőt, aki az itt megforduló összes emberről tud szinte mindent. Ne kérdezzék honnan, én sem tudom. Ő biztosan tudja, hogy a keresett nőjük hol lehet. A kávéházzal szemközti virágboltban megtalálhatják. A neve Isabelle. A vezetéknevét senki se tudja, ő is olyan titokzatos, mint ahogyan az információ szerzései is - összeráncolja a szemöldökét, majd folytatja a mesélést. -Eléggé idős a vénlány, velem egyidős és személyesen ismerem. Noha úgy viselkedik, mint egy szende kis szüzike, ne higgyenek a látszatnak, egyáltalán nem szűz, én tudom a legjobban - mintha egy titkot árult volna el, olyan gyorsasággal fejezi be a mesélést. Összekapkodja a tányérokat, majd el is tűnik egy ajtó mögött.

-Isabelle? - kérdezem, amikor beérünk a virágboltba. Növények százai terítik be a parányinak nem mondható üzletet. Egy magas zöld bokor megmozdul, majd kibújik onnan egy idős nő. Szemével végigmér minket, és olyan mosolyt mutat felénk, mintha minden egyes titkunkat tudná.
-Üdvözlöm Önöket, uraim? Miben segíthetek? Egy csokrot szeretnének egy csinos kisasszonynak? Netalán rózsákat egy estéhez? - ránk kacsint majd forog tovább, hogy ötleteljen. - Esetleg meghalt valakijük? Vagy egybekelésre mennek? Ó, tudom is. Hiszen maguk kezet fognak kérni, bizony ám, lerí az arcukról. Vagy ha nem, akkor...

-Elnézést - szólok közbe, mert láthatólag Edgar leblokkolt az asszony közvetlenségétől és ide-oda rohangálásától. - Mi csak egy személy után szeretnénk érdeklődni.
-Igazán? Akkor halljuk, halljuk. Ki az illető? - kérdezi, majd leül egy székre és megpihen.
-Camille Mercier - mondja ki a mellettem álló férfi.

-Lássuk csak - belemerül gondolataiba, majd percek múlva felnéz ránk. Arca mindent elmond, mégis, amikor kimondja a szavakat, akkor minden valósággá válik. - Uraim, sajnálom. Camille a napokban meghalt.