1890-es titkok

XIX.

1893. március 16.

Három év eltelte után is felemészt Edgar halála. Az órák egyre hosszabbnak tűnnek, az életkedvem pedig napról napra halványodik. Nélküle nem is találom a helyemet.

Ez a három év pedig ráébresztett arra, mennyire szerencsés is voltam Edgarral. Értékelnem kellett volna a vele töltött időt, többet kellett volna vele lennem, de nem tudhattam, mikor is jön el a vég. Egy ideig magamat hibáztattam a halála miatt, amiért nem futottam el orvost keresni, de aztán elfogadtam, hogy ennek így kellett lennie.

Ez alatt az idő alatt vettem egy házat az erdőben egy tóval, és ott vagyok minden nap, szombat kivételével, amikor bemegyek a központba és az árusok között sétálok. Úgy élek, mintha Edgar is velem lenne, pedig tudom, hogy már nincs. Minden éjszaka a tónál kémlelem az eget, bármiféle jelet keresve, hogy valóban figyelnek-e minket odaföntről. Eddig nem találtam semmi ilyet.

-Valóban figyelsz engem, Edgar? - teszem fel a kérdést az égnek. - El kell, hogy mondjam, a hiányod naponként erősödik, olyan mintha belülről akarnának szétmarcangolni - nagy sóhajtás után kimondom neki az utolsó szavakat a mai napon. - Kezdem úgy érezni, hogy sikerülni is fog nekik.

Gallyak recsegése, lábak halk dobbanása, majd egy mély hang a sötétben megszólít.

-Uram, nem jön be? - kérdezi Philip, a tizenhat esztendős fiúcselédem, aki személyes kedvencem.

-Dehogynem Philip, mindjárt - utoljára felpillantok, majd a fiú irányába megyek, aki felemelt kezében egy lámpást tart. Arcán a fény játszadozik, és mikor belenézek barna szemébe, a szívem heves dobogásba kezd. - Hogy érzi magát ma? - kérdezem tőle, amikor elé érek. A megszokott kérdésemre ismételten egy halovány mosollyal kezdi a válaszát.

-Köszönöm kérdését, jól. És Ön? - szemén látszik az őszinte érdeklődés, ezért felteszek egy kérdést, kitérve a választól.

-Hisz abban, Philip, hogy a meghalt szeretteink odaföntről minket figyelnek?

-Nem, uram - kérdő tekintetemet látva kiegészíti a válaszát. - Az ember teste a halála után nem funkcionál többé, ezért a látás se megy. Tudtommal pedig a lélekkel nem lehet látni. Ez az én elméletem. Maga hisz benne?

-Nem tudom mit higgyek, Philip - mondom egy halk sóhajtás kíséretében. - Már nem tudom - majdnem elmerültem a gondolataimban, amikor a mély gyermeki hang ismételten beszélni kezd.

- Én tudja mivel kapcsolatban nem tudom, mit higgyek? - mélyen belenéz a szemembe és egy lépést tesz felém.  - Magával kapcsolatban.

Meglepődök kijelentésén, aztán elmosolyodom. A kezében lévő lámpást leteszem a földre, majd tenyeremet arcára simítom. Barna szemét rabul ejtem és látszik arcán a félelem, a vágy, a kíváncsiság és a merészség. A szorgalmas ifjúból hirtelen egy csábító férfi lesz. A változás túl gyorsan történt, az ajkak pedig pillanatok alatt az enyéimre tapadnak. Néhány másodperc az egész, engem mégis felkavar. Az emlékek és érzések elárasztanak, és Philipet már Edgarnak látom. A régi bizsergés újból előjön, én pedig szívem szerint elfutnék a fiú elől.

-Nem válaszoltam a kérdésére - mondom neki a csókot megszakítva. - Hogyan érzem magam? Nosztalgikusan - mondom neki mosolyogva, de ez a mosoly nem neki szól. Végigsimítok a haján, majd bemegyek a házamba.

Az ágyamon ülve, Edgar levelével a kezemben könnyek gyűlnek a szemembe. A borítékból kihúzom a papírokat, és elolvasom a jól ismert sorokat.

Kedves Howard!

Nem is tudja, mennyit jelent maga nekem. Valamilyen furcsa érzés jár át, amikor meglátom. Rendkívül különös ez az egész, hiszen maga is fiú. De nem tudok ez ellen semmit se tenni, de nem is akarok, nehogy azt higgye, hogy igen. Minden éjszaka magára gondolok. Vajon maga gondol rám? 1883. december 27.

Kedves Mr. Vane!

Maga sokkal több számomra, mint egy egyszerű barát. Maga nekem a megmentő a hétköznapok szürkeségéből, a gyógyszer a betegségre, a nem is tudom micsoda. Sokat tett már értem, talán nem is tudja mennyi mindent. Maga tart életben. A sors iróniája lenne, ha a karjaiban halnék meg. Bármennyire is furcsának tűnhet, nekem tetszene. Maga mellett szeretnék lenni életem végéig. 1886. augusztus 25.

Drága Howard!

Szeretem magát. Szeretem, mint egy szerelmet. Oly' sok mindent mond nekem, mégsem ígér semmit. Nem ígéri, hogy velem marad, hogy együtt leszünk, hogy elmondja a titkait. Ezért csak várok és várok. Már 7 kerek esztendeje várok magára, de kezd elfogyni a türelmem. 23 éves vagyok, nem várhatok tovább, most már lépnem kell. Tovább vagy a tettek mezejére, a holnapi napon kiderül. Elmondok magának mindent, mégis semmit. Olyat teszek, amit már régóta akarok. Meg fogom magát csókolni, ebben biztos vagyok. A maga reakcióján múlik minden, lehetséges, hogy az életem is. Az álmom a holnapi napon teljesülni fog, mégis olyan messze van a másnap. Tudja mit szeretnék még? Maga mellett lenni. Sírni, nevetni, örülni, csalódni. Érzéseket szeretnék átélni magával. Olyat akarok tenni, ami eddig csak az álmaimban volt, és amire mindig vörösödve emlékszek. De bárhogyan is legyen, azt szeretném, hogy boldog legyen, mert megérdemli. Remélem én leszek a boldogságának az okozója. 1890. január 20.