Vámpírokkal Együtt 2 /2016 ©️/

5. Rész Utolsó tőr

    Simogatják az arcom. Megnyugtató. Kinyitom a szemem és Brunoval találom szembe magam.
- Szia – suttogja.
- Jó reggelt – ülök fel. – Azt hiszem, izomlázam van – nyújtózkodok.
- Sajnálom.
- Mit? – húzom össze a szemöldököm.
- Hogy tegnap kicsit nehézkesebb feladatokra bíztunk meg téged – hajtotta le a fejét.
- Ó, az legyen a legtöbb problémám. Ne haragudj, de nem értem minek is vagy itt – mosolygott majd egy halk sóhaj hagyta el a száját. Felhúzott szemöldökkel válogattam a mai ruhámat.
- Megérkeztem amint hallom – kezdte -, megjöttek Damon-ék. – Bruno felállt és az ajtó felé ment, felsőtestét nem takarta semmi, egy fekete nadrágban és egy cipőben állt előttem.
- Maradj, veled akarok majd kimenni – lehajtom a fejem. – Nem szeretnék egyedül menni – mutattam kifelé.
- Ahogy akarod – és visszafeküdt az ágyra. Egy fekete cicanadrág és egy fehér szürke mintás felsőn döntöttem, amit egy barna boka csizmával egészítek ki. Ezeket a darabokat a fürdőbe vittem.
- Hamarosan jövök – mondtam és becsuktam az ajtót.
A pultra tettem a dolgaimat, majd a tükörbe figyelve magamat vettem fel a különböző ruhadarabokat. A felsőm elég bő, így az egyik vállam kilátszott belőle. A bokacsizmám, passzolt mindenhez, a fiókot kihúztam és elővettem egy leveles hosszú nyakláncot, ami a hasamig lelógott. Visszasétáltam a szobámba.
- Megjöttem – szóltam.
- Látom. Beszólhatok? – kérdezte Bruno nevetve.
- Mondjad! Hallgatlak – mutattam a fülemre.
- A hajadat nem akarod megcsinálni? – uh de gáz. Erről megfeledkeztem.
- De csak, hagyjuk – tereltem a témát, erre felkacagott. A hajamat oldalra fontam így nem kellett vele kínlódni. Bruno felállt, én megfogtam a kezét, összekulcsoltam ujjainkat majd kivezettem a szobából. Az étkező felé mentünk, meg volt terítve, viszont most senkivel sem találkoztam.
- Ez furcsa – jelentem ki. Alice lépett ki a konyhaajtón egy tál croassan-al. – Jó reggel, Alice. A többiek hol vannak? – ültem le a helyemre.
- A szalonban.
- Ülj le! – parancsoltam Brunonak, aki engedelmesen le is ült. A tányéromra vettem egy croassant, amit meg is ettem. Öntöttem magamnak egy kis tejet, majd a szalonba igyekeztünk. Összekulcsolt újjal menünk be Brunoval.
- Sziasztok! – köszöntem, Damon szeme megakadt rajtam.
- Elena, milyen más vagy! - nézett végig.
- Kösz. Öö.. Bruno, ő itt Damon – mutattam a fekete hajúra -, ő pedig Stefan. – mutattam egymásnak be őket. A fiúk kezet fogtak én kicsit lenyugodtam.
- Meglett? – biccent egyet Elijah-nak Bruno.
- Meg, etettük. Hamarosan elindulunk.
- Hova? – kérdeztem.
- Ettől féltem – jött be Klaus -, te nem jössz! – mutatott rám.
- De megyek, és nem vitatkozok – jelentettem ki, s elindultam Tris szobája felé, hiszen rég nem találkoztam velük.
- Beatris-t keresi? Kint vannak – mondta Alice. Bólintottam köszönés kép, az ajtó felé vettem az irányt.
- Elena! – fordultam meg tengelyem körül.
- Damon – húztam össze a szemöldököm.
- Hogyan, hogy nem hívtál minket?
- Ti sem hívtatok engem, pedig én maradtam egyedül velük – mondtam.
- Mi történt veled? – kérdezte.
- Őszintén? Voltak kalandjaim – fontam össze magam előtt a karom.
- És ez a Bruno gyere a barátod?
- Komolyan Damon nem unod még? Amúgy nem, nem a barátom csak haverok vagyunk, elég közeli haverok – elindultam a hátsó terasz felé ahol meg pillantottam a totyogó Sophie-t akit fel is vettem. – Gyere te!
- Téged is lehet látni? – vonta fel a szemöldökét Tris.
- Amint látod.
- Ők minek vannak itt? – mutatott a bent lévőkre.
- Beavatlak, tegnap találkoztam a vándorokkal, így hát ők elhoztak valamilyen tőrt.
- Úristen! – mondta majd a kezembe nyomta a cumis üveget. – Vigyázz Sophie-ra! – adta a „parancsot".
- Na, jó drága Sophie, ebben a családban sem tökéletes senki – tettem le a földre, majd elkezdett futkosni, de aztán ahogy Klaus kilépett a hátsó ajtón, Sophie elesett a lábában. Klaus felvette a csöppséget, és a feje búbjára adott egy puszit, amit a kislány felnevetett. – Hasonlít rád – motyogtam. Klaus mosolyt eresztett szájára.
- Eljössz akkor velünk? – kérdezte.
- El, mindent tudni akarok, amit lehet – mondtam a cumis üveget szorongatva.
- Tris hova ment?
- Ne add az ártatlant Klaus, tudom, hogy veletek ment beszélni, ahogy megtudta, hogy itt vannak a vándorok – kínos csend támadt fel köztünk.
- Nem akartok indulni? – jött Elijah.
- De – és elindultam.



Egy ismeretlen útón mentünk, és nem zökkenőmentes, a kocsi itt-ott elkezdett rázkódni, az apró kavicsok alatt. Város, vagy inkább faluba értünk lassan fel menünk a dombra majd le értünk és aztán elfordultunk egy kihalt területhez. Magyarán egy házhoz, amit be nőtt a nagy fű, gaz és a pár roskadt fadarab miatt szétzuhant a ház.
- Itt volnánk! – mondta Elijah akinek az autójában ültem. A két fekete ugyan ilyen autó is megérkezett, az egyikben Klaus és Damon, a másikban pedig Bruno és a falkatagok. – Ideges vagy? – kérdezte.
- Nem – hazudtam, naná, hogy ideges voltam. Szívem gyorsan hadonászott, egész testemben lepkék szálltak, összerezzentem.
- Nem tudsz hazudni, hallom – nézett bele a szemembe.
- Csak egyszer mondanád azt, hogy nem hallasz semmit – kaszáltunk az autóból, Bruno mellém állt, összefontunk ujjainkat és a többiek után mentünk. Tudtam, hogy mindenki, és ő is érzi, hallja, hogy nem vagyok túlzottan feldobva. Kicsit szorított a kezemen, és maga mellé húzott.
- Így biztos nem veszítelek el – suttogta.
- Kellő képen, kicsit nagyobb biztonságban érzem magam – mondtam alig érthetően. Mindenki egy reccsenésre figyel fel, majd előtörtek a vándorok és mindannyian harca készen voltak. Bruno szája egy utolsó mondatot hagyott el: „- Fuss, ameddig bírsz! Sikíts, ha valami baj van!". Tettem, amit kellett, futottam ameddig tudtam, de nem adtam fel, hirtelen befogta valami, vagy valaki a számat. Majd egy halk sóhaj után sötét lett.
- Minden rendben! Minden rendben! – mondogatta folyamatosan ezt a két szót valaki. Pislákoltam de a fölöttem lévő lámpa nem nagyon engedte, hogy kinyissam a szemem. A kezemet épp a fejemhez emeltem volna, de le volt rögzítve erős vassal. Próbálkoztam mindkét kezemmel de egyikkel sem bírtam. A szememet gyorsan kinyitottam. Ültem, a földön ültem a fejem felett pedig egy lámpa mocorgott. Egy kisebb ablak volt a jobb oldalamon, amin rácsok voltak. A hatalmas vas ajtóról nem is szeretnék beszélni. Betörtek a szobába, behunytam a szemem.
- Elena, felébredtél? – ismét az a hang. Kinyitom a szemem, és Adrian-el találom szembe magamat.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- Nem tudom én sem, hidd el – neked? Semmit nem fogok!
- Hogy kerültél ide? – faggattam tovább.
- Adrian... - szakította félbe beszélgetésünket egy magas vékony fickó, fején csuklya, ami miatt nem látszott az arca. – Ezt nem így kell csinálni. Tudod, mit kell tenni hát, gyerünk! – és becsapta az ajtót.
- Szóval, most akkor mit is fogsz velem tenni? – talán nem kellett volna mondanom. Pofon vágott, az arcom melyet megérintett a keze zsibbadt, éreztem, hogy piros lesz a keze nyoma miatt. Visszafordítom az arcom felé, ő szóra nyitja a száját.
- Hol van a tőr? – teszi fel a kérdést.
- Milyen tőr? – kérdezem, majd rá jövők mit is kérdez.
- A Vándorok tőre, te... - nem fejezte be a mondatot. – Na, szóval hol is van a tárgy? – kérdezi.
- Nekem mi közöm ehhez? – a másik felén arcomnak is kaptam egy csattanást.
- Nem azt kérdeztem, hogy neked közöd-e van hozzá, hanem, hogy hol van! – ordította.
- Nem tudom, hogy hol van, és különben meg minek kéne? – észreveszem, hogy az előttem guggoló ember nem az, akit meg ismertem, cseppentsem az. A könnyeimnek nem engedek utat, így a szememet becsukom. Mire kinyitom, már nem volt bent. Az ajtó, ami előttem van, kicsapódott. Bejött a csuklyás férfi és elém guggolt, feltűrte a fején lévő fekete arcába lógó ruhadarabot. Bruno volt a maszk alatt, szája elé emelte az egyik ujját, jelezvén, hogy maradjak csendben. Mit is tettem volna, biztos nem kiabáltam volna, de megtettem, amire kért. Elkezdtem rángatózni. A vas, - ami a csuklómat szorította – felvágta a karom.
- Engedjenek ki! – ordítottam. – Engedjenek ki! – ismételtem. Brunot megpillantva, mosolygott. Adrian lépett be az ajtón.
- Mit képzelsz? Minek ordítasz? – kiabált velem és leguggolt.
- Engedj el! – szólaltam meg.
- Én aztán nem, felőlem itt meg is halhatsz! – Brunora pillantottam, aki emberből farkassá változott, majd rá ugrott Adrian-re. Két magas kigyúrt férfi jött be a szobába, akik levették, Brunot Adrian-ről.
Brunot egy székre ültették, a csuklóját a székhez rögzítették, a lábát is, így moccanni képtelen volt.
- Ha még egyszer ilyen lesz – kezdte Adrian, és letörölte a vércseppet a szájáról -, akkor mindketten meghaltok! – becsapta az ajtót.
- Legalább nem egyedül halok meg – mondtam.
- Mi történt veled? – kérdezte. – Lila a nyakad.
- Semmi – suttogtam.
- Jesszus, vérzik a kezed – sápadt el.
- Bruno, nyugi. Nem lesz semmi bajom – nyugtattam, látszott rajta, hogy nem nagyon bírja tovább az átváltozást. De hiszen ő nem is vámpír!
- Legalább ne hazudnál – alig érthetően beszélt.
- Miért, mondjam azt, hogy rohadtul fáj a karom és a nyakam is, na meg az egész arcom is amiatt, hogy pofon vágtak? – törtem ki magamból. Brunora néztem, aki nem bírta tovább és farkassá változott. Arca megváltozott, nem olyan volt, mint Adam, aki totálisan át alakult. Brunonak, megmaradtak az emberi képességei, csak át formálódott. – Mit akarsz tenni? – dadogtam.
- Csukd be a szemed! – parancsolt rám, nem kellett kétszer mondania, megtettem, amit kért.
Füleltem, de halk volt minden, a végén egy hatalmasat csattant valami, ami az összes vas ami tartotta a fiút, leesett.
- Mit művelsz? – kérdeztem.
- Megmentelek – rekedt volt a hangja és sokkal félelmetesebb. Letépte a véres csuklómról a vasat, majd a másikról is. – Most pedig gyere – segített felállni, az ajtót feszegette majd sikerült kitörnie. A telefonját elővette, - nekem ez miért nem jutott eszembe – magamnál kutakodva a zsebemben nem találtam semmilyen eszközt.
- Hívd fel Klaust, vagy egy SMS-t írj, amelyik megfelel. De siess – hadart. Mivel a kezem így is remegett, csak felhívtam.
- Bruno? Hova a fenébe tűntél? – kezdte Klaus.
- Elena, vagyok, gyertek értünk – Bruno elvette a készüléket a kezemből és Klaussal kezdett beszélni. Nem értettem mit beszélnek, mindent elsötétült. Láttam Brunot mellém jönni, ez volt az utolsó, amit figyelembe vettem.


A fejem lüktet, pislogok. Felülök az ágyon, törökülésbe helyezem magamat, körülnézek. Az ablak redőnyei le vannak engedve, a csikok melyek közötte helyezkednek, besüt egy leheletnyi napsütés. Tuti álmodok. Az éjjeli szekrényre pillantok, észreveszek egy gyógyszert, amire Aspirin van írva. Mellette egy pohár vizet, bevettem gondolkodás kép. Felkeltem az ágyról, és kinyitom az ajtót, egy hosszú fehér folyosó. Végig megyek rajta, majd megállapítom, hogy itthon vagyok. A szalonba vezet az első utam.
- Rebekah? – kezdtem.
- Elena! – állt fel és jött felém. – Végre, hogy felkeltél.
- Mióta aludtam? – kérdeztem.
- Egy napja.
- Egy egész napot végig aludtam? – esett le az állam.
- Igen. Végig. Bruno mindjárt jön – bólintok egy aprót.
- Mi történt, a vándorokkal mi lett?
- Adrian eltűnt, a többiekkel végeztünk. Elégettük a tőrt.
- Hogy érted, hogy...
- Elena – jött Bruno, aki megölelt.
- Szia – suttogom, mellkasának dőlve. Belenevet a hajamba, majd a szobámba vezet.
- Adrian, nincs meg. Klaus azt mondja, hogy – lassítja beszédjét.
- Kiböknéd?
- Hogy biztos, téged keres – hajtotta le a fejét.
- Biztos, hogy nem bántana – hazudtam, pedig még mennyire megtenné.
- Még, hogy nem bántana, hiszen ezt mondtad a szobában is! – emelte fel a hangját. Az ágyra ültünk. – Felpofozott, jesszus Elena. Hát nem érted?
- De – hajtottam le a fejem.
- Nyugi, semmi nem lesz. – mellé feküdtem. A hajamat piszkálta.
- Hogyan jöttünk el? – kérdeztem.
- Te elájultál, vagy fogalmam sincs mi történt veled. Aztán, jöttek Klausék, majd elhoztunk.
- Remek! - a szám elé tettem a kezem, ásítottam egyet. Pedig még csak most keltem fel. A hajamat piszkálta Bruno, majd elaludtam.

xP