Egyetemi játék

2. fejezet - Pénztárca

Réka nem sokkal később úgy döntött, hogy inkább elindul haza. Barátai már kellőképpen jól érezték magukat, ő viszont nem vitte túlzásba az alkoholfogyasztást, ráadásul kiszemeltje is eltűnt már jó néhány perce. Odakint még hűvösebb lett és az eső is eleredt. Nagyjából húsz perc sétára lakott az étteremtől és ezúttal úgy érezte rá is fér ez a kis séta, habár az eső jelenlétét tudta volna nélkülözni. Csupán annyi járt a fejében, hogyha hazamegy, belebújik pizsamájába és aludni fog egészen délig. Noha, hét évvel idősebb bátyjával lakott együtt, aki pedig matematika tanár lévén korrepetálásokat is vállalt. Mindez azt jelentette, hogy maximum nyolcig aludhat csak. De már ez sem érdekelte, csupán szeretett volna otthon lenni.

Az ilyen esték mindig szomorúsággal töltik el, hiszen társait látta beszélgetni Kárpásival, de ő egyszerűen képtelen odamenni hozzá. Fogalma sincs, hogy mit mondhatna neki. Sóhajtott egy nagyot, majd miután jobbra és balra is elnézett, átsétált a zebrán. Egészen nyugodt volt a város, csak egy-két fiatallal találkozott, autó sem sok járt arra. Voltaképpen semmi sem terelte a figyelmét, ezért mérgében egy jó erőset belevágott az egyik kresz-tábla rúdjába. Két lépéssel arrébb már bőven bánta elhamarkodott tettét, de így legalább csak a fájdalomra összpontosított. Mindössze egy rövid ideig, ugyanis néhány pillanattal később egy autó lassított le mellette. Ezelőtt egyetlen egyszer sem fordult elő vele ilyen, pedig elég gyakran sétált egyedül a városban. Megijedt, nem is kicsit, de végül mégis megállt. Talán valakinek útbaigazításra van szüksége. Nem mintha ő annyira ismerné a várost, hiszen csak egy éve lakott még ott. Az autóra pillantva szinte azonnal elállt a lélegzete. Neki is pont ilyen autója van – jutott eszébe. Az ablak lehúzódott és egy ismerős hang szólt ki a járműből.

- Jöjjön, hazaviszem! – Réka teljesen ledermedt. A kocsihoz hajolt és egy erőltetett mosoly kíséretében próbált kipréselni magából néhány szót.

- Igazán nem szükséges. – Mindig is udvarias volt, az efféle ajánlatokat többnyire elutasította még akkor is, ha egyébként szívesen fogadta volna. Most azonban más volt a helyzet. Nem mondhatott egyértelmű nemet, hiszen mindennél jobban szerette volna, ha a férfi hazaviszi. Ugyanakkor félt is tőle, félt attól, hogy nem tud vele beszélgetni, hogy az addig felépített illúziója a férfiről egy pillanat alatt szertefoszlik. Ezt nagyon nem szerette volna, hiszen ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatott, ami miatt nem utált az egyetemre járni.

- Ugyan már! Az eső is eleredt és nem hagyom, hogy ilyen későn egyedül sétáljon a városban. – Kárpási már ezer éve nem mondott ilyet egy nőnek, többnyire nem érdekelték az ilyenek. Ám ezúttal játékban volt, de tudta, hogy nem lesz egyszerű dolga Rékával. – Ne kéresse magát, szálljon be! – utasította a lányt. Réka pedig nem tiltakozott tovább, kinyitotta az ajtót és helyet foglalt tanára mellett. Vett egy mély levegőt és idegesen bekötötte a biztonsági övet, majd a férfi el is indult. – Merre? – kérdezte egy kissé nyugodtabb hangon.

- Végig ezen az utcán, aztán balra, majd a lámpáknál pedig jobbra. – Réka meglepődött saját magán, hogy mindenféle habozás nélkül és tökéletesen le tudta írni, hogy merre is kell menniük. Közben lopva rápillantott tanárára, aki már nem viselte zakóját, csupán a fehér ing volt rajta és a már meglazított nyakkendője. Nyelt egy nagyot és inkább arra koncentrált, hogy remegő kezeit elrejtse.

- Az az Andrássy lesz?

- Igen. – Itt volt előtte a legnagyobb lehetőség arra, hogy végre kommunikálhasson a férfival, hogy egy kicsit jobban megismerhesse őt, illetve fordítva. Az agya pörgött hangosan, nagyon hangosan. Igyekezett valami kérdést találni, amivel elindíthat egy beszélgetést. Sosem volt az erőssége.