Bezárva

~7~

Olyan volt mintha... meghaltam volna. Bárcsak David ottlett volna mellettem. Megölelt volna... Már közel jártam. Az esőtől és a csípős széltől átfagytam.

Csak még egy kicsit bírd ki! Nem kell már sokáig! Ez járt a fejemben. Már nagyon közel jártam. Már a mi utcánkban voltam. Megláttam a kis házat. Jajj, de hiányzott. Egészen a kapuig szaladtam. Nyitva volt, mint mindig. Kinyitottam az ajtót. Anyám karjaiba akartam rohanni, azt akartam, hogy simogassa a fejem és azt mondja, hogy mostmár nincs semmi baj. Berohantam a házba. Lefagyott az arcomról a vigyor, a megkönnyebbülés és az öröm mosolya. Még volt bennem remény. Felrohantam az emeletre.

- Anya! Apa! -kiabáltam már sírva

Senki nem volt otthon. Elmentek. Vagy talán rosszabb. De ebben a pillanatban inkább elviseltem volna azt a tényt, hogy valami történt velük, mint azt, hogy lemondtak rólam. Sírva kotortam elő a telefont a zsebemből és benyomtam a hívást.

Nem is sejtettem, hogy olyan dolgot fogok megtudni ebben a percben ami megváltoztatja az életem.