Bastard soul

8.

Rengetegszer elolvastam az üzenetet. Nagyon megérintett.. nem tudom miért. De  azt hiszem boldogság és megkönnyebbülés áradt szét bennem. Már tűkön ültem. Úgy gondoltam alszok egy kicsit, hogy jobban teljen az idő így hát ledőltem az ágyra, bevettem egy fájdalom csillapítót mert hasogatott a fejem és jól esően elaludtam. Nagyon jól esett az alvás. Nagyjából háromnegyed három felé felébredtem. Álmosan megdörgöltem a szemeim és nagyot ásítva hátamra fordultam és még egy darabig csak bámultam a plafont. A kezeimet a hasamra helyeztem és pár percre még behunytam a szemem. Idő közben eszembe jutott a múlt éjjel.

(...) Vajon ki lehetett az, aki felsegített az utcáról és haza vitt? Vagy egyáltalán mi a fene volt ez az egész? Mert én komolyan biztos vagyok benne, hogy nem a saját szobámba aludtam el és, hogy egy fiú feküdt mellém. De ki volt az és hogy-hogy még is a saját szobámban ébredtem? Dávid nem lehetett, mert tisztán emlékszem, hogy a fiú haja barna volt És abban is biztos vagyok, hogy fiú volt, mert melle nem volt viszont boxert hordott és igen csak feltűnő volt mit takar. Ha csak nem hermafrodita volt a srác. Vagy lány.  Fogalmam sincs. Viszont honnan tudta a számom? Mert akkor nyilván ismerem és emlékszem, hogy úgy beszélt hozzám mint egy haverhoz és nekem bizony nincsenek hermafrodita haverjaim. Legalább is nem tudok róla. De mi van ha még is csak egy fiú haverom volt és lefeküdtem vele? Á, tuti nem. Annak egy részletére csak emlékeznék .Akkor már valamennyire kezdtem kijózanodni. Csak fáradt voltam. Ez az egész annyira bonyolult.. viszont.. túlságosan érdekel, hogy annyiban hagyjam...

Nagyjából egy fél óráig tartott ez a gondolat menet. Ekkor már elmúlt három óra is. Álmosan becsoszogtam a fürdőbe inni, mert nagyon kiszáradt a torkom, majd megmostam az arcom és megcsináltam a hajam. Össze szedtem a holmim, felvettem a kalapom, befújtam magam dezodorral és elindultam a parkba. Kicsit izgatott voltam, de mikor oda értem és megláttam a padon ülő Dávidot majd kiugrott a szívem. Legszívesebben oda mentem volna hozzá és megölelgettem volna. Istenem. Annyira hiányzott. Ő ekkor még nem látott meg. Kíváncsian nézelődött szemeivel végig pásztázva a parkot. Gondoltam biztos engem keres. Ma is ugyanolyan jól nézett ki. Mikor közelebb értem és meglátott, felpattant a padról és elindult felém.  Akaratlanul is elmosolyodtam. Láttam ahogy gyorsabban közeledik, míg végül kocogva jött felém. Nekem vágódva megölelt. Erősen szorított magához, ahogy én is őt. Egymás karjaiban remegve ölelkeztünk. Felemelte a fejét és rám nézett.

      - Annyira hiányoztál.. - harapott ajkaiba és arcán egy könnycsepp folyt le. -

      - Te is nekem. - raktam az arcára a kezem és hüvelyk ujjammal megsimogattam arcát, és egyúttal letöröltem arcáról a könnyet, majd újra mellkasomba fúrva fejét kezdett el rázkódni a sírástól. -

Újból magamhoz szorítottam törékeny testét és éreztem, hogy rám tör az eddig vissza fojtott  sírógörcs. Majdhogy nem zokogva hajtottam fejem a nyakához.Egy darabig így álldogáltunk majd elváltunk egymástól.

      - N-ne haragudj. -törölte meg szemeit majd rámutatott a könnyfoltos pólómra.-

      - Semmibaj.

Vissza mentünk Dávid cuccához majd leültünk a fűbe. Megbeszéltük a történteket és közben pepsit iszogattunk. Tudta, hogy én csak azt szeretem és direkt vett is. Milyen figyelmes..
El hülyültünk, viccelődtünk, nevettünk..a fejem az ölébe hajtottam és ő piszkálta a hajam.. jól éreztük magunkat. Már a végén azon kaptuk magunkat, hogy kezd besötétedni. Elindultunk haza felé. A kapunk előtt megálltunk és zavartan néztünk egymásra egy darabig.

      - Öhm.. akkor.. én most megyek izé.. - szólalt meg végül Dávid. -

      - Én meg, akkor .. szerintem be megyek..

      - Jah - mosolyodott el jobb kezét a bal karjára téve-

      - Akkor szia..

      - Szia...

Még utoljára megöleltük egymást, majd elindult. Még tisztán láttam, nem volt messze. De már is hiányzott. A kezem a kapu kilincsre raktam és megindultam de fura érzésem lett. Megálltam a félig nyitott ajtóban és a kezem lecsúszott a kilincsről. Hirtelen megfordultam és elindultam. Hallottam, hogy bevágódik a kapu ajtó. Olyan gyorsan futotta amilyen gyorsan csak tudtam, remélve,, hogy Dávid még nem ért haza. Mikor megpillantottam a saroktól nem messze utána kiáltottam.

      - Dávid!.. Várj!

A nem messze tőlem álló Dávid megfordult. Majd elindult felém. Zihálva sétáltam a mosolygó fiú felé. Gyönyörű volt a mosolya. Engem is mosolyra késztetett. Nem akartam haza engedni.

      - Na mi az? Valamit el felejtettél magaddal vinni?

      - Igen.. sajnos. - lihegtem a falnak támaszkodva-

      - Mit?

      - Téged.

A mosolygós fiú már nem mosolygott. Közelebb jött hozzám és átölelt.

      - Nem aludnál.. ma nálam? - kérdeztem rá végül -

      - De. Ezer örömmel.

Így hát elindultunk. Ő végig át karolt engem és én is őt. Furcsa érzésem volt a közelében. Valami megmagyarázhatatlan, valami jó, valamiféle boldogság ami keveredett mással is. Csak nem tudtam mivel. Megnyugtatott, hogy végre velem van. Mikor haza értünk köszöntem anyának és ő boldogan mosolygott vissza mikor meglátta Dávidot ahogy felrángatom a lépcsőn. Ő még oda integetett egyet, de nem igazán volt rá lehetősége mert ahogy mentem úgy húztam magam után majd betessékeltem a szobám ajtaján.

      - Ne haragudj a rendetlenségért, de mostanában nem volt erőm kitakarítani.-vakartam meg zavaromban a tarkóm-

      - Semmibaj. Az én szobám is valahogy így fest.

      - Dobd csak le valahova a táskád. Majd én össze szedem itt a cuccokat és rendet rakok kicsit.

      - Segítek.

      - Nem kell köszi. Nehogy már te pakolj helyettem. Elvégre ez nem a te szobád.

      - Ez nem kérdés volt. És lehet, hogy nem az én szobám, de akkor is ma este ebben a szobában fogok aludni és ennyi a minimum ha már meg engeded, hogy itt aludjak.

      - De tényleg megoldom.

      - De mondom, hogy segítek. - vette fel a tegnapi pólóm a földről-

      - Makacs. - mosolyodtam el magamban.-

Miután szépen kitakarítottunk már besötétedett teljesen. Nyitva volt az ablak és hallani lehetett a tücskök ciripelését. Ledobtuk magunkat az ágyra és Dávid a karomra feküdt majd hozzám bújva karolta át a hasam. Boldog voltam. Még magamhoz is öleltem. Annyira jól esett a közelsége. Nem akartam elengedni. Leírhatatlan vágyat éreztem a közelében. Ő elszunnyadt a karomon én pedig mély gondolkodásba kezdtem.

Ez a furcsa érzés.. amely hatalmába kerít annyira megmagyarázhatatlan számomra. Mi ez? És miért csak Dávid közelében van jelen? Vagy egyáltalán miért van? Azt hiszem túl közel kerültünk egymáshoz. Teljesen máshogy ölelkezünk, máshogy viselkedünk egymással, máshogy beszélünk egymáshoz. Nem úgy mint két haver. Nem tudnék másképp viselkedni vele. Nem tudnék távolság tartó lenni, nem tudnám azt mondani neki mikor átkarol alvás közbe vagy egyébként, hogy "bocs haver nem vagyok buzi" mert ez.. egyébként sem én vagyok. Én nem ilyen vagyok. Főleg nem vele nem tudnék ilyen lenni. Ahh, ha tehetném éjjel nappal vele lennék. Vele aludnék vele kelnék. Átölelném, megcs.. Illetve.. khm..  Na jó ezt már nem. Miért jutnak ilyenek eszembe te jó isten. Ő.. csak egy barát. De én...Furán érzek iránta. A lelkem többet akar barátságnál de az agyam nem engedi. Ez fura. Mások ezt már szerelemnek neveznék, de ez még nem az. Vagy de? Ahj, tudja a fene mi ez, de hogy valamivel több egy barátságnál az biztos. Nem tudom ő mit érez irántam, de a közeledéséből ítélve még is csak többet barátságnál. Viszont.. én nem hiszem. De mi van, ha még is belé szerettem?