OCD - hu

egy

EGY

Mondhatni, hogy Kenzie zavarodott volt. Nem volt teljesen biztos abban, hogy hogyan került ebbe a kellemetlen helyzetbe, még a hétvégéjét is alaposan eltervezte a fejében - csak gubbasztani a lakásában és nem csinálni semmit, csodálatosan hangzott - azért, hogy élvezze a kiérdemelt szabadságot. Arról is meggyőződött, hogy mindenkitől távol marad, aki befolyásolni tudja, hogy kitegye a lábát a szabadba a hétvége alatt, de valahogy mégsem sikerült elmarnia magát Gemma Styles-tól, aki kopogtatott az ajtaján. Ott lakott a szomszédban, ugyan azon az emeleten, ahol Kenzie is és annak ellenére, hogy még nem beszélgettek egymással, Gemma megkérte, hogy vigyázna -e a kisöccsére, amibe Kenzie természetesen beleegyezett. De ahogyan nézzük, Gemma kétségbe volt esve és, ha Kenzie megszámolja a tojásokat, amiket egyszer kölcsönbe adott neki, akkor ez a dolog úgy jön le, mintha visszatérítené a szívességet.

- Legalább elmondanád a nevét, vagy hogy miért kell vigyázni rá? - Kenzie egy kicsit zavarodottan, de kíváncsian ráncolja a homlokát.

- A neve Harry és azért kell figyelni rá, mert nem szeret egyedül lenni, - sóhajtja Gemma, sietősen pakolja a szükséges dolgokat a táskájába. - Figyelj, valószínűleg egész végig a szobájában marad és a plafont bámulja majd, szóval nincs miért aggódnod, - biztosítja magát az ombré hajú lány. - Mégegyszer nagyon szépen köszönöm, - Kenzie-t egy ölelésbe vonja. Váratlan és úgy érzi, hogy borzasztóan hozzá van préselve a mellkasához, de talál rá módot, hogy visszaölelje, még akkor is ha a legkínosabb módon teszi ezt. Talán a Styles család nagyon szeret ölelgeti.

- Semmi gond, - mondta, amint visszaszerezte a levegőjét és kibontakozott az ölelésből. Kenzie nézi, ahogy Gemma elhagyja az épületet, egyedül hagyva őt a folyosón. A nappali hasonlított az övéhez, ugyanolyan berendezés és elhelyezés. Addig amíg Kenzie becsukta és bezárta az ajtót, fel sem tűnt neki, hogy nem is tudja, hogy hány éves ez a fiú, akinek a neve Harry.

Nem tudta biztosan, hogy be kellene mennie a szobájába és bemutatkoznia, vagy várnia, amíg kijön magától. Pár perc nevetséges lehetőség után, felsóhajt, feláll a kanapéról és a szoba felé sétál, amit Gemma bemutatott, mint Harry-é. Ahogy közelebb ér az ajtóhoz, annál hangosabb lesz a hang. Mély és rekedt volt. Olyan volt, mintha szimulálták volna. Úgy hangzott mint egy férfi.

- Hetvenkettő, hetvenhárom, hetvennégy, hetvenöt, hetvenhat... -

Homlokát ráncolva lép be a szobába, kicsit félve attól, hogy mi fogadja. Nem tudta mire számítson, mikor kinyitotta az ajtót. Talán egy kisfiút a takaró alatt, aki videojátékozik vagy valami hasonlót csinál, valahogy mégis mással találta szembe magát. A fiú sokkal nagyobb volt, ahogy azt elképzelte, és ott ült az ágy szélén. A haja hosszú volt, kócos fürtökkel. Egy egyszerű fehér pólót viselt, és ránézésre egy fekete alsót.

Mikor látja a kis termetű lányt belépni a szobába, abbahagyja a számolást. Smaragd zöld szemeivel nézi, kíváncsian vizsgálgatva őt. - Te fogsz vigyázni rám? - kérdezi, és mintha megállt volna a világ.

- Uh, - Kenzie körbenéz a szobában, ahol a könyvek beterítették a padlót. A falon, sok különböző bandáról voltak plakátok felrakva. - Igen.

- Nos, - mosolyog egy kicsit és hirtelen a kínos feszültség megszűnt. - Szia.

Megrándul az arca, - Szia.

- Szia.

Kínosan köhhint egyet, - Szia.

- Szia, - sóhajtja - megint.

Kenzie kienged egy nevetést. Egy kicsit mulatságos volt, ez az egész dolog. - Kenzie vagyok, a szemközti házban lakom.

- Gyönyörű mosolyod van, Kenzie. Harry vagyok.