OCD - hu

tizenhárom

TIZENHÁROM

- Soha nem mondtad, hogy miért vagy Gemma-val, - hozza fel Kenzie, amint épp ettek. Nos, amint épp ő evett. Harry túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a zöldségeket színük szerint sorrendbe állítsa.

- Oh, - lenéz a kajájára. - Ez egy hosszú történet; nem kell róla beszélnünk.

- Szerintem meg igen.

Nem mintha Harry nem tervezte volna, hogy elmondja az igazi okot Kenzie-nek, amiért a nővérénél van, csak a megfelelő időben szerette volna. És Kenzie-nek, ez az idő most volt, de feltételezte... hogy majd máskor elmondja neki. - Rendben, - leheli. - Azt hiszem, ott kellene kezdjem, mikor először diagnosztizáltak,ugye?

A lány megszorítja a kezét biztatás képpen. - Kérlek.

- Mikor tizenhat éves voltam az orvos azt mondta, hogy OCD-m és bipoláris zavarom van. Ez sok mindent megmagyarázott . Úgy értem, hogy azelőtt, normálisnak tartottam azt, hogy megmosom a kezem, miután megfogtam mindent, vagy megismételni a szavaimat, és sorban számolni, meg ilyesmi. De olyan gyorsan mérges lettem, mikor fiatalabb voltam, még néha most is. Egyik másodpercben boldog voltam, aztán azon sírtam mert kifogytam a szappanból.

- Mindegy is. Írt fel nekem gyógyszereket és azt mondta, hogy minden rendben lesz. Hát az hazugság volt. Utálom, mikor az emberek hazudnak, - Harry összeráncolja a szemöldökét. - Hazugok. Hazugok. Hazugok. Rohadtul borzasztóak.

- Talán próbált optimista lenni?

- Nem, ő hazu-- ugh. Mindegy. Az első eset akkor történt, mikor tizennyolc éves voltam. Még mindig az anyukámmal és férjével laktam, a nevelőapámmal. Hihetetlenül boldogtalan voltam, de nem tudtam sehova sem menni. Egyik nap anyu beszélt hozzám, hogy gondolkodjak a kiköltözésen. Folyamatosan hozzám ért, próbált távozásra bírni, mondván, hogy túl öreg vagyok és ezt nem tudtam elhinni. Most már tudom, hogy csak túl anyáskodó volt, de elárulva éreztem magam, annyira dühösnek.

- Kezdett pánikrohamom lenni. - És tovább folytatta, elmondta neki, hogy úgy érezte, mintha minden mozogna körülötte, mintha semmi nem lenne a helyén, és ezt nem tudta jóvá tenni. Dolgokat kezdett hozzávágni a padlóhoz, a szemei a könnyektől elhomályosultak, figyelmen kívül hagyva édesanyja tiltakozását. Olyan nagyon próbálta megfékezni magát, édesanyjának mondván, hogy hagyja őt egyedül-- de a végén csak meglökte. A földre lökte dühében, eltörte a csuklóját meg minden, mindezt azért, mert nem tudott parancsolni magának.

- Egy pár évet rehabon töltöttem. Megutáltattam magam a saját édesanyámmal. Utál engem. Utál engem. Utál engem. Utál engem, - ismétli, a szemei könnyeznek. - De kikerültem. És mikor tényleg kijutottam, lett egy saját lakásom. Nem beszéltem anyámmal, vagy Robin-al, vagy Gemma-val hat hónapig. Aztán egyik este nem tudom mi történt. A riasztóm nem működött, ezért próbáltam hívni a céget, hogy javítsák meg, de mondták, hogy a következő napig nem tudnak senkit küldeni, hogy javítsák meg.

- Féltem. Azt hittem, hogy jön valaki és meg fog ölni--nem, biztos voltam, hogy jön valaki és meg fog ölni. Remegtem és sírtam, mindenkit felhívtam, akit ismertem, hogy elbúcsúzhassak. Dolgokat dobáltam, és nem tudtam csak úgy, elmenni. Nem tudtam sehova sem menni.

- Anyukámat hívtam fel utoljára. Elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, hogy sok bajt okoztam. Sajnálom, hogy bántottam, sajnálom, hogy megutáltattam magam vele. Utána hazudott nekem, azt mondta, hogy szeret, bármi történjék. Azt mondta, hogy túlreagálom, de nem. Mondtam neki, hogy nem vagyok biztonságban. Nem voltam biztonságban. Nem voltam biztonságban. Eljött hozzám azon az éjszakán, bocsánatot kérni, és próbált megnyugtatni. Ez--Tudtam, hogy csak, akkor leszek jól, ha megint visszamegyek a rehabra, szóval azt tettem. El akartam menni.

- Ha Gemma nem hoz ki onnan, még mindig ott lennék.

Kenzie nem tudta, mit mondjon. Tudta, hogy a története durva, de nem tudta elképzelni hogy ennyire. Hallani, hogy mennyire össze volt törve, mennyire sérült volt -- ez összetörte a szívét. Nem mondott semmit, inkább egy ölelésbe vonta a fiút, miközben könnyeket hullattak. Ha ezelőtt közel volt Harry-hez, akkor most még közelebb volt.

- Annyira szeretlek, Kenzie. Köszönöm, hogy még nem hagytál el, - szipogja.

- Nem hagylak el, Harry. Megígérem.

Kenzie nem is gondolt arra a lehetőségre, hogy a fiú elhagyná őt.

- Én csak,- sóhajt. - Csak annyira félek, hogy egy nap, olyat csinálok, amivel ártok neked. - És az a nap nem is lehetett volna hamarabb.

- De tudom, hogy nem. Tudom, hogy te nem fogsz.