Veled a végtelen...➡Befejezett⬅

11.rész

Hónapok teltek el, órák rohantak el mellettem és a percek is megtépáztak már egy párszor mióta Luke kilépett az életemből. Négy hónap telt el nélküle. Négy hónapja nem láttam, és nem is keresett, bár most már én sem akarom, hogy másképp legyen. Eleinte elviselhetetlenül hiányzott, talán még mindig hiányzik, de ezt senkinek sem vallanám be, mert egyszerűen nem érdemli meg azok után, ahogyan csak úgy otthagyott.

- Hé, haver! Itt vagy? - lóbálta meg előttem a kezét Mike, mire megrázva a fejem újra ráfigyeltem. Szomorú mosollyal az ajkain vizslatta az arcom, ugyanúgy mint minden nap, mióta Luke nincs itt mellettem, mellettünk.

- Aha, itt vagyok - erőltettem magamra egy halvány mosolyt - Mit akartál mondani? - húztam fel a jobb szemöldököm várva a válaszát. Fogalmam se volt, hogy mit akarhat, ezért lélekben már a legrosszabbra is felkészültem.

- Ash leakar feküdni velem...én pedig be vagyok tojva, mert tuti, hogy fájni fog a seggem, és én pedig szeretem a popóm - vakargatta meg idegesen a tarkóját, amit én csak visszafojtott nevetéssel néztem végig. Nem is értettem, hogy hogyan jutottunk el idáig...Ash szexelni akart Michaelel, aki meg beleszeretett a göndörkébe, akiről pedig fogalmam sincs, hogy hogyan tekintett Mike-ra - Mit csináljak, Calum? - fúrta zöld íriszeit az én barna szemeimbe tehetetlenül.

- Ha szereted, akkor megteszed vele...- vontam meg a vállaimat, hiszen semmi más okosság nem jutott az eszembe, pedig tényleg segíteni akartam a legjobb barátomon.

- Tudod jól, hogy szeretem...- motyogta az orra alatt, mire Ash a semmiből mellette teremve belecsókolt a nyakába, aztán elszakítva ajkait Mike bőrétől, előhúzott a háta mögül egy piros köppenyt, amit Michael hátára terített. Még a kapucnit is a fejére tette szegény gyerekre, aki csak megszeppenve nézett maga elé.

- Én is szeretlek, Mike! - kerülte neg a kanapét Ash, majd legugolva a most éppen kék-fekete hajú barátom elé, tenyereit az arcára vezette - Nézd mi van nekem! - húzta elő a kanapé mögül a farkas jelmezét(?), amit a gardóbja legeldugottabb zugában tartott, és magára kapkodta a hatalmas, szürke farkas ruházatot. Megütközve bámultam a két fiút, akik egymást bámulva vigyorogni kezdtek. Oké...ezek nem normálisak...

- Ashton, miért ilyen nagy a füled? - rebegtette meg szempilláit Mike, miközben kezeit az álla alá kulcsolta.

- Hogy jobban halljalak, drágaságom...

- Ashy, miért ilyen nagy a szemed?

- Hogy jobban lássalak...- ezek most komolyan Piroska és a farkast játszanak?

- És Ashy... - harapot bele Michael az alsó ajkába - ...miért ilyen nagy a szád?

- Hogy jobban be tudjam kapni a farkad! - kuncogott fel a göndör haverom, aztán egy nagy, cuppanós puszit nyomott Michael homlokára. Nem tudtam, hogy sírjak vagy inkább nevessek az idétlenségükön.

- Ti nem vagytok normálisak...Istenem, miért kell ezeket a pillanatokat átélnem velük? Miért? - nyekegtem az égfelé emelve a pillantásom, majd felpattanva a kanapéról az ajtóhoz siettem - Elmentem, addig dugjátok szét az agyatokat! - mormogtam, miközben a lábaimra húztam a cipőmet, aztán kislisszolva az ajtón, sétálni kezdtem a házhoz közeli park felé, ahová mostanában egyre többször jártam. Mindig megnyugtatott a tudat, hogy ott egyedül lehetek...Legalább akkor nem Luke-ra gondoltam.
Kint minden olyan békés volt és nyugodt. Az emberek boldogan járkáltak az utcákon valakikkel az oldalukon, mire a szám íze keserűre váltott, hiszen nekem nem volt senkim... Senkim, aki úgy szeretett volna, mint én...mint én...áhh mindegy!
A parkban sem volt más a helyzet, amitől csak még pocsékabb lett a kedvem, arról nem is beszélve, hogy egy turbékoló párka pont az én padomon motoszkáltak egymás szájában. Nem láttam jól őket, de még így, innen messziről is annyira hasonlított a fiú Luke-ra.

- Na, csak még egy csókot adj macikám! - csimpaszkodott bele a lány a fiú karjaiba, akinek a testtartása rögtön feszülté vált - Luke, megígérted, hogy kedves leszel velem! - nyavajgott fel a csaj, mire a név hallatán megállt bennem az ütő.

- Tudod, hogy most nincs kedvem ehhez az egészhesz...- a szavak a fülemig lágy dallamokban jutottak el. A torkomban hatalmas gombóc kelettkezett, míg a tenyereim elkezdtek verejtékezni. A szívem összetapsztott darabkái, újból darabjaira törtek és talán abban a pillanatban még jobban fájt a hiánya, mint eddig; hiszen hiába volt csak pár lépésnyire tőlem, tudtam, hogy nem ölelhetem meg, hogy nem mondhatom el neki, hogy rájöttem arra, hogy mindenkinél jobban szeretem. Lélekben kilóméterek választottak el tőle, és én nem voltam annyira erős, hogy megmásszam érte a legmagasabb hegyeket.