Veled a végtelen...➡Befejezett⬅

10.rész

- Szia Calum!...

- Luke? - ráncoltam össze a szemöldököm. A fiú ott ült az ágyamon, kezeit az ölében összekulcsolva. Szemei teljesen pirosak voltak, az arca két oldala pedig nedves. Szőke haja kuszán meredezett szerteszét az égfelé - Jól vagy? - vállamról ledobtam a táskámat az íróasztalom mellé, aztán sietős léptekkel leültem a fiú mellé, akin látszott, hogy volt valami baja.

- Beszélnünk kell...- fordította felém az arcát, majd remegő ujjakkal a hajába szántott. Rossz előérzetem támadt, de próbáltam elnyomni magamban azt a baljós érzést, hiszen lehet, hogy nem is olyan nagy dologról akart velem beszélni.

- Ha valaki így kezdi a mondatát tuti, hogy valami rosszról lesz szó - mosolyodtam el halványan, hogy valamelyst oldjam a veszültséget, ami a szobára telepedett. Kezemmel Luke tenyere után nyúltam, hogy ujjaimat az övéi köré tudjam fűzni. Közel hajolva hozzá nyomtam egy gyors csókot a homlokára, hogy tudja én mellette vagyok - Mondjad Lucas!

- Mi...mi ezt nem folytathatjuk...- rántotta ki ujjait ez enyéim közül, miközben az arca egy fájdalmas fintorba torzúlt. A szívem kihagyott egy ütemet, aztán vad zakatolásba kezdett a mellkasomban. A torkom összeszorúlt, alig bírtam lenyelni azt a hatalmas gombócot, ami a nyelőcsövemben keletkezett.

- Miről beszélsz? - ráztam meg a fejem, miközben összeráncolt homlokkal bámultam az előttem ülő fiúra, aki látszólag magába volt roskadva. Közelebb próbáltam hozzá húzódni, de ő amint észrevette a próbálkozásom rögtön felpattant az ágyról. Egyszerűen nem értettem, hogy mi van vele...- Gyere vissza, Luke! - tártam szét a karom, abban reménykedve, hogy talán feladja azt a harcot, amit magában vív, és végre megölel, de nem így lett. Csak állt ott a szobám közepén vörös szemekkel, és határozottan megrázta a fejét.

- Nem lehet, Cal - motyogta maga elé. A szívem fájdalmasan össze-meg össze facsarodott, miközben az agyam ezerrel kattogott valami megoldás után kutatva. Nem veszíthettem el pont most, pont akkor, amikor végre rájöttem, hogy mit is akarok tőle. Már a gondolat is darabokra szedett, hogy talán elveszíthetem. Karjaimnál fogva feltoltam magam az ágyamról, és a fiú elé lépdelve két tenyerem közé fogtam az arcát. Szaporábban kezdte el venni a levegőt, kitágult szemekkel, nagyra nőtt pupillákkal. Kipirult arcocskáit közelebb húztam magamhoz, miközben félig leeresztettem a szemhéjaimat, már épp hajoltam volna rá az ajkaira, amikor a mellkasomra tett kezekkel eltolt magától - El sem hiszed, hogy mennyire szeretném, hogy megcsókolj, de....

- De mi?

-....barátnőm van - suttogta maga elé, pont annyira hangosan, hogy meghalljam. Mintha megállt volna körülöttem az idő, a tüdőmben bentakadt a levegő, a szám kiszáradt, a torkomban lévő gombóc miatt, hirtelen megszólalni sem tudtam. A szememet égetni kezdték a könnyek. Erősen lekellett hunynom a szemhéjaimat, hogy vízes cseppek ne follyanak végig az arcomon.

- Ez igaz? - túrtam bele idegesen a hajamba, miközben fátyolos tekintetemen keresztül láttam, ahogyan Luke aprót bólint. Éreztem, hogy a dűh és a csalódottság átveszi felettem az irányítást. Legszívesebb elsírtam volna magam, de nem akartam előtte összroskadni - Menj innen, Luke! - fordítottam el róla a tekintetem, hogy még csak látnom se kelljen.

- Sajnálom, Calum...- mormogta, aztán gyorsan kislisszolt a szobámból. Ennyi kellett csak és az eddig magamba folytott könnyeim végig folytak az arcomon. Igazából nem is értettem, hogy miért sírtam, hiszen mindvégig azt akartam, hogy békén hagyjon, most, amikor pedig ez megtörtént, teljesen összetörtem...

~♡~

- Calum! - egy ujj belefúródott a bordáim közé - Cal! - ezután jött még egy ujj, aztán a csikizés. Rögtön kipattantak a szemeim, amik még most is égtek az elhullajtott könnyek miatt. A tenyereim hátuljával megtöröltem az arcomat,aztán feltornáztattam magam ülésbe - Jól vagy, haver? - vizslatott Mike aggódó tekintettel, mire én csak összepréseltem az ajkaimat, és bólintottam egy aprót - Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a legértelmesebb ember és, hogy néha hülye vagyok... - itt felhúzott szemöldökkel meglöktem a vállát, mire nevetve kijavította magát - ...na jó, akkor mindig hülye vagyok, de a legjobb barátom vagy és látom, hogy valami nincs rendben veled... - túrt bele fekete tincseibe, miközben a hátát a falnak vetette mellettem.

- Nincs semmi...komolyan, hiszen hogyanis lehetne vége valaminek, ami még csak el sem kezdődött? - haraptam be a szám belülről, hogy ne kezdjek el megint sírni, mint egy kislány. Pár pillanat múlva a vérem fémes ízét éreztem meg a nyelvemen, amit egy nagy nyeléssel semmivé tettem.

- Tudom, hogy fontos vagy neki, Calum - tette nagy tenyerét az én ökölbe szorított kezemre, amitől egy picit megnyugodtam - És ha ő is fontos neked, ne hagyd, hogy csak így kicsusszon a karjaid közül - mosolygott rám Michael bíztatóan.

- Köszönöm, hogy vagy nekem, Mike! - döntöttem fejemet a vállára lehunyt szemekkel, miközben eldöntöttem, hogy adok magamnak és Luke-nak is egy kis időt, aztán majd eldől, hogy nekünk van-e közös jövőnk, vagy akkor, aznap végleg kisétált-e az életemből.

- Azért nehogy szerelmet vallj itt nekem! - lökött meg játékosan - Én Ashy babát szeretem, ugye, élet? - kiabálta el magát, Ashton-nak címezve a mondandóját.

- Kapd be a farkam, Mike! - jelent meg az ajtóban Ash, pirosló arccal, szikrákat szoró tekintettel. Alig bírtam visszafojtani a nevetésem, ahogyan egyik barátomról a másikra pillantottam.

- Gyere ide, göndörke! Hidd el, jó a száj technikám - kacsintott Mike Ashton-ra, aki csak magában fortyogva az ágyhoz sétált, aztán Michael-re ugorva csapkodni kezdte a színes hajú barátomat.